Oktatás az információs társadalomban

Kicsit megkésve a bloggal, bár jelentem, sikerült minden lemaradásomat bepótolni, legalábbis eddig. Egy konferenciára mentem hétvégén, ahonnan ma jöttem csak haza, így most vetettem bele magamat újra az információs társadalom mindennapjaiba. Bár, a konferencia témája a kábelkommunikácós technológiák nyomon követése volt, így, hellyel-közzel, de még az információs társadalom egyes vívmányaival is  találkozhattam. 

Pont most hallgatom a következő témahétre vonatkozó podcast-et, ahol arról is szó esett a konnektivizmus témakörén belül, hogy a pótlás jelen esetben nem lehetséges. Eleinte nem értettem, hogy miért, most már értelmet nyert. Aki lemarad a konnektivista csoport gyors változásairól, nem tud reagálni idejében, az végleg lemarad. A pótlásaimat a három hetes szünetnek köszönhetően meg tudtam tenni, de a blogokkal (eddig még) nem maradtam el. Az első blogbejegyzés az adott témahéten azért születik, hogy reflektáljunk az elhangzottakra, míg a második már reflektálása és összegzése a társak blogbejegyzéseinek. Ezért, ugyan pótlólagosan, de így fogok tenni. Most az információs társadalom oktatási szokásaival fogok foglalkozni, értelmezem ami órán elhangzott, és a magam gondolataiból hozzátennék, és ezeket követően elolvasom a társaim bejegyzéseit, és a második bejegyzésemben már azokra fogok reagálni. Blogokkal nem szoktam lemaradni, de ez így sikerült, a munkám most nagyon lefoglalt. De úgy hiszem, ha már idáig eljutottam, és ha még a webinárium témáját is megszülöm, én már fel nem adom! Egyébként, témaötlet még nincs, de ha valakinek lenne javaslata rá, szívesen fogadom :)

Tehát, információs társadalom. Nem is egyszer került már elő a témák és blogbejegyzések között a fogalom. Nem újdonság, hogy mai modern társadalmunkban felértékelődött az információ. Napjainkban minden információ termelése és terjesztése, a gazdaság egyik fő szektorává vált. A társadalmi változások az ’információ’ fogalmához kapcsolódó műszaki fejlesztésekhez, technológiai innovációhoz kötődnek legfőképpen. A társadalmi és kulturális változások, valamint a technológiai változások kéz a kézben járnak egymással. Találtam egy idézetet, ami nagyon is jól leírja az információ keze nyoma által végbemenő kulturális és technikai változást korunkban: "Az információs társadalomról szóló utópikus elképzelések szerint az információ más, mint az anyagi javak, hiszen nem fogy el a használat során. Az információnak nincsenek nemzeti határai, ezért felhasználóiban a globális világképet és felelősségtudatot alakítja ki. Korunk emberének nem csak egyik jellemzője az információ-feldolgozás, hanem olyan vonása, ami az összes többit maga alá rendelheti: inteligenciáját, erkölcsiségét, játékosságát, gazdasági készségeit, politikusságát, tanulását, érdeklődését." (Szántó, 2003) Igencsak megoszlanak arról a vélemények, hogy a technológiai fejlődéssel a világunk jó vagy rossz irányba változik-e. Az elsődleges különbség a megkérdezettek között, hogy muszáj megkülönböztetnünk az internetet használókat és nem használókat egymástól, mert egy olyan ember, aki nem használ internetet vagy számítógépet, joggal mondhatja, hogy az az ördög műve, és csak elrontja a világot, mert nem ismeri annak lényegét, használatát. Született erről egy statisztika is, melyet becsatolok ide:

Egyértelműen látható, hogy az internetet használók körében jóval többen mondják azt, hogy az internet jobbá teszi a világot (inkább könnyebbé, kényelmesebbé, megismerhetőbbé - az én meglátásom szerint), mint azok között, akik nem használnak internetet. Ellenben fordítva is működik a dolog: kevesebben vannak az internethasználók között azok, akik azt állítják, hogy rosszabbá teszi a világunkat az internet megjelenése (akkor meg minek használják? Ez önmagában is ellentmondásos, és számomra még képmutató is), mint az internetet nem használók között (majdnem a duplája). E magyarországi tanulmány szerint tehát, az emberek többsége úgy véli, hogy az innovatív technikák inkább jobbá teszik a világot, mintsem rossz hatással lennének rá. Én is ebben hiszek, remélem, a hátrányai mellett, inkább előnyére válik az emberiségnek a létezése. Peter Cope azt állítja, hogy "napjainkban a digitális forradalom korát éljük, és a szilárd alapokra építkező új technológia révén olyan képességekkel rendelkezünk, mint korábban még sohasem." Ez a képesség, a már oly sokszor emlegetett digitális kompetenciákat takarja, azt a képességet, készséget, hogy képesek vagyunk használni a digitális eszközöket. És ha ezeket oktatási célra is tudjuk fordítani, akkor már jó úton járunk az információs társadalom korának legújabb oktatási trendje felé. 

A napjainkban formálódó digitális pedagógia célja, hogy a lehető legteljesebb körben számot vessen mindazokkal a kihívásokkal és lehetőségekkel, amelyek érintik a tanulókat és pedagógusokat az információs társadalomban. A megváltozott digitális környezet miatt újra értelmeződnek a tanítási célok és szerepek. A digitális forradalomnak köszönhetően a zárt oktatási rendszerekbe is szépen lassan begyűrűznek a technológiai vívmányok, eszközök, melyekkel a tanulás-oktatás folyamata egy idő bárki számára bárhonnan elérhető (lesz). 

Amikor a korszerű tanulási-tanítási környezetek tervezését vizsgáltuk a webinárium során, négy szempontot emelt ki a tanár úr, amik egy korszerű, tanulásra alkalmas környezetnek feltételei lehetnek:

1. Tanulóközpontú tanulási környezet
2. Tudásközpontú tanulási környezet
3. Értékelés-központú tanulási környezet
4. Értékközpontú tanulási környezet

A tanulóközpontú tanulási környezetnek már a nevében is benne van, a tanuló van a középpontban, ő köré szerveződik minden, hozzá igazodik a tanár, és az ő igényeiből indulnak ki. A tudásközpontú tanulási környezet középpontjában maga az oktatási tartalom áll, és az, hogy ez hogyan, mi módon jelenjen meg az oktatási környezetben. A környezetet kialakító oktatók igyekeznek rugalmas tanulási egységekkel dolgozni, ezzel is támogatva tanulóikat. Az értékelés-központú tanulási környezet esetében, ahogy az ő nevében is benne rejlik, az értékelés az elsődleges eleme. Az értékelésnél a formatív értékelési módot preferálja, mely részletes eredményelemzés alapján a gyakori visszajelzésre, a fejlődés nyomon követésére törekszik, és ezzel elsősorban az elmaradások mielőbbi korrigálását, az adaptációt segíti. Az értékelés-központú tanulási környezet során értékelési pontok jönnek létre, és ezekre épül maga a tanulási környezet is. A negyedik, a közösségközpontú tanulási környezet, ahol a csoportmunkára, a közösségi terekre és online felületekre helyezik a hangsúlyt. Ezen csoportokon belül igen hatékony kommunikációáramlat működik, hiszen, egy közös felületen történik a kommunikáció és a feladatok megvitatása is. Ilyen a facebook-on működő KONNEKT csoport is, amivel elérték az oktatók, hogy a tagjai nem akarnak kilépni, hanem sokkal inkább egy egységként működik, a benne résztvevők segítik, támogatják egymást, egymástól tanulnak. A négy szempont nagy általánosságban egyszerre van jelen az oktatás különböző színterein, de korántsem egyenlő arányokban. Az egyik a másik kárára nagyobb hatalmat élvez egyes tanulási környezetben. 

Kérdés tehát, a fentiek tudatában, hogy a hazai közoktatásban - általános iskolától a felsőoktatásig - vajon melyik van jelen túlnyomórészt? Jellemzően értékelés-központúak a hazai tanulási környezetek. Ez nagyrészt a bizalmatlanságnak köszönhető (amin nem csodálkozik néha az ember), mert a tanár nem hiszi el a diákjáról, hogy tanult, ezért inkább állandó ellenőrzés alá vonja tanulóit. Nem tudom, hogy ez jó módszer-e, vagy inkább kényelmes, vagy ez-e a legbiztonságosabb, vagy leghatékonyabb arra, hogy a tanuló tudja a leadott anyagot. Egyfajta megfélemlítést érzek benne, és még azt a régi oktatási stílust, amikor a tanár "szereti éreztetni" a hatalmát a tanulóival. Másfelől viszont, ha kontroll nélkül maradnak a tanulók, az értékelés hiányában céltalanságot érezhetnek, és nem kapnak visszacsatolást, választ teljesítményükre, nem tudják mérni, hogy hol helyezkednek a képzeletbeli tudásskálán. Szóval, biztos vagyok benne, hogy elengedhetetlen az értékelés az oktatásban, mind online, mind offline, de nemcsak erre kell a hangsúlyt helyezni elsődlegesen. 

És ha már értékelés, az értékelés módjai lehet szummatív, formatív vagy diagnosztikus. A pedagógiai értékelés alapfunkcióinak rendszere mintegy negyven éve ismert és viszonylag jól definiált, ennek ellenére időről-időre újraélednek a rendszert értelmező, az egyes funkciók működését, hatásait vizsgáló kutatások, illetve egyik vagy másik értékelési funkció alkalmazási körét kiterjesztő, új lehetőségeit kereső kísérletek. Vidákovich Tibor teszi fel a kérdést a Fejlesztő értékelés: a formatív értékelés újrafelfedezése című munkájában, hogy "Mivel magyarázható az, hogy korábban a diagnosztikus, napjainkban pedig a formatív értékelést elemezzük átfogó, az oktató-nevelő tevékenység egészére ható, fejlesztő tényezőként?", majd rögtön meg is válaszolja a kérdést: "Mindkét értékelési típus népszerűsége mögött az az általános szemléletváltozás áll, amely a pedagógiai értékelési kutatások után némi késleltetéssel már az iskolai gyakorlatban is megjelent. A pedagógiai tevékenység hatékonyságának növeléséhez szükséges, hogy többet tudjunk meg a tanulókról, tanulócsoportokról, és ezáltal segítsük a pedagógiai munka tervezését, tudatosabb irányítását. Ezért a hagyományos osztályozási és egyéb minősítési feladatok mellett erősödik a szabályozást jobban támogató diagnosztikus és formatív funkciók, a fejlesztést segítő értékelés szerepe." A diagnosztikus és a formatív értékelés különböző módon segíti a szabályozást. Míg a diagnosztikus értékelés az eredmények részletes feltérképezése mellett a háttértényezők, az elmaradások okainak feltárására koncentrál, és ezzel elsősorban a tervezést és az innovációt támogatja, addig a formatív értékelés az ugyancsak részletes eredményelemzés alapján a gyakori visszajelzésre, a fejlődés nyomonkövetésére törekszik, és ezzel elsősorban az elmaradások mielőbbi korrigálását, az adaptációt segíti. A két értékelési típus rokon abban, hogy eszköztáruk igen gazdag, mérőeszközeik kidolgozása pedig sokszor speciális szakértelmet igényel, ezért terjedésük növeli a szakértők által kidolgozott mérőeszközök iránti keresletet, illetve a pedagógiai értékelési, mérőeszköz-szerkesztési ismeretek elsajátítása iránti igényt.

Ami ismételten előkerült a témák boncolgatása során, az e-learning szerepe volt, amit különböző életkori szakaszokban vizsgáltunk. Azt állapíthattuk meg a felbukkanó ábra segítségével, hogy minél érettebb az ember, annál nagyon önállóságot élvez, annál megbízhatóbb, felelősségteljesebb és tudatosabb a viselkedése (tisztelet a kivételnek :D), ergo belép a képbe az e-learning, aminek hatékony működésének feltételei az imént felsoroltak egytől-egyig. Ezt a formát legtöbbször az ember már maga választja, és ő tisztában van vele, miért választotta a tanulásnak eme formáját, mi motiválja a továbbtanulásban: diplomáért, elismerésért, jobb munkahelyért, saját maga fejlődéséért, vagy egyszerűen csak azért, mert szeret új dolgokat tanulni, fejlődni, képezni magát, stb. Az ő dolga eldönteni, hogy vajon belső késztetésre vagy külső ráhatás miatt kezdte-e meg tanulmányait online.

Egyelőre ennyi, itt egy kicsit felfüggesztem a témát. A mindjárt következő blogbejegyzésemben szeretném folytatni a tanulási környezetek modelljeivel, a tradicionális és progresszív tanulási környezetek összehasonlításával, a komplementer tanulási környezettel, illetve egy pár szó erejéig a virtuális kampusszal és a blended learning-gel, és most beleolvasgatok a többiek irományaiba is, és ezekre reflektálnék, mert általában nagyon jókat írnak a csoporttársak, és néha olyan témát vetnek fel, ami nekem eszembe sem jut a témát illetően.

Addig is, jó olvasgatást! :)