Az utolsó távtan. bejegyzés

Éljen-éljen! Eljött az ideje az utolsó virtuális távoktatás bejegyzésemnek is. Most hallgattam meg Jókai Erika előadását, e-learning tartalmak és oktatási környezetek ergonómiája témakörben. Ergonómiát már tanultunk előző félévben, azonban, másképpen kell értelmezni, ha virtuális vagy online tanulásra és tanulási környezetre szeretnénk hozzáilleszteni a tanultakat. 

Az ergonómia műszaki tudományág, és az ember és a munkakörnyezetének kölcsönhatásán alapszik. Abból indul ki, hogy a felhasználó milyen eszközökkel dolgozik, és milyen kölcsönhatásokba keveredik. Az ezekből a kölcsönhatásokból adódó kellemetlenségeket az ergonómus feladata felderíteni és megszüntetni, valamilyen módon megoldani. Erre kiváló módszereket alkalmaznak a szakértők.

Az ergonómia skandináv találmány, és az értelmező szótár szerint a következőt jelenti: a munkafolyamatokkal, illetve ezeknek az ember számára gazdaságos és a legkisebb erőkifejtést igénylő kialakításával foglalkozó tudomány. Az ergonómia (ergon= munka, fáradozás; nomos= törvény, szabály) az emberi munka tudománya. És, hogy miért skandináv? A skandináv tervezőiskolák híresek az ergonómia terén elért eredményeikről. Itt a funkció elsődlegessége mellett a használhatóság is komoly szerephez jut. 

Az, hogy én most a munkahelyemen, az irodánkban, a saját asztalomnál, a saját székemen ülve ülök és nézem a monitoromat, mind-mind ergonómiai kérdéseket vetnek fel. Vajon, elegendő távolságra van-e a monitor a szememtől? Vajon a székem megfelelő magasságúra van-e állítva ahhoz, hogy ne fájduljon meg a derekam? Vajon a klímaberendezés elhelyezkedése (oldalt, a fejem felett) mennyire befolyásolja a munkakörülményeimet? Vajon az irodánk falának halvány zöld színe mennyire hat megnyugtatóan a szervezetemre? És még sorolhatnám. Sokrétű tudomány, mégis, csak az 1950-es évektől kezdtek vele foglalkozni ("foganytúk és skálák ergonómiája"). Ahhoz, hogy tisztában legyen az ergonómus az általa vizsgált cég alkalmazottainak ergonómiai szükségleteivel, tisztában kell lennie az alkalmazottak igényeivel, anatómiai és pszichológiai jellemzőikkel, képességeikkel, adottságaikkal. Az emberek amúgy is szívesebben dolgoznak egy olyan helyen, ahol törődnek az igényeikkel (itt nem kell átesni a ló túloldalára, természetesen, hanem a lehetséges határokon belül, a legjobb megoldás keresése a dolgozók részére). Ezzel a cég malmára is hajthatjuk a vizet, hiszen, azok a dolgozók, akik biztonságban, kényelemben és nem utolsó sorban jól érzik magukat munkahelyükön, sokkal lojálisabbak, egészségesebbek, csökkennek a hiányzásaik, nem utolsó sorban pedig hatékonyabbak a munkavégzés során és jobb teljesítményt is nyújtanak a statisztikák szerint. De statisztika nélkül is megállapítható, hogy aki jól érzi magát, jobban teljesít.

A felhasználóhoz és annak szokásaihoz, attitűdjéhez, képességeihez és külső és belső jellemzőihez alkalmazkodnia kellene a felhasználni kívánt eszközének is. A három fő szempont: BIZTONSÁG, HATÉKONYSÁG és KÉNYELEM (komfort)! A HASZNÁLHATÓSÁG (vagy Usability) egy mindig előkerülő fogalom az ergonómia szempontjából, egy külön fontos szempont, amit én a hatékonyságon belül tudok elképzelni (elvégre hogy lenne valami hatékony, ha nem lehet rendesen használni??). A használhatóságról legegyszerűbben a felhasználó segítségével győződhetünk meg: a felhasználó véleménye ugyanis nagyon sokat számít az ergonómus számára. A felhasználói környezet kialakítása után, a felhasználó fogja nekünk elmondani, hogy mennyire tudja használni az adott eszközt vagy mennyire érzi jól magát a kapott környezetben. Ehhez, természetesen, nagyban hozzájárulnak a felhasználóra jellemző személyes, egyedi jellemzők, jellemvonások is. Rengeteg olyan tényező van a levegőben, amivel nem számolunk vagy nem tudunk számolni a tanulási/munkahelyi környezet tervezésekor. Ilyen pl. a társas környezet megjelenése is a tanulásban vagy a munkahelyen. Mert hiába van a felhasználónak minőségi szempontok alapján kiváló gépe, felhasználóbarát programja, testének megfelelő és kényelmes pozíciót tudott felvenni, a környezete (irodája) nyugtató és talán még inspiráló hatással is van rá, ha mondjuk a kollégái nem aktivizálják magukat túlságosan a munkát illetően. Ilyenkor ez is nagy hatással lehet a felhasználóra, aki hiába próbál hatékony teljesítményt elérni a munkájában, ha ezt a kollégái, csoporttársai, akarva-akaratlanul is gátolják. A legkevesebb hibaszázalék elérése érdekében, az ergonómusnak szem előtt kell tartania tervezéskor a felhasználók tevékenységét, ismernie kell a felhasználót (ahogy a bejegyzés elején már említettem), lehetőség szerint, be is kell őt vonni a tervezési folyamatba (tehát, nemcsak a tesztelésnél kell a segítségét kérnünk, hanem már a tervezésnél is). Mivel nem vagyunk egyformák, ugyanaz a felhasználói felület az egyes felhasználók esetében különböző módon jelenhet meg, más és más dolog nyerheti el a tetszésüket, és teljesen más egység okozhat problémákat is számukra. Óriási szerepe van a folyamatban annak is, hogy ki, melyik felhasználó, mit hozott magával, vagyis tudunk építkezni a felhasználói tapasztalatokra, megszokásokra. Ezek között bőven akadnak általános jellegűek is, mint például az előadáson elhangzott telefonos példa, miszerint, berögzült az emberekbe, hogy a piros gombbal rakom le a telefont, és a zölddel veszem fel. A használhatóság tényezői között elsődleges szerepet játszik a mi felgyorsult világunkban a gyorsaság, a megjegyezhetőség, a hasznosság, a tanulhatóság, nem árt, ha az elkövetett hibák számát mutatja a felhasználónak a program vagy eszköz, és ugyanakkor tudja is ezeket javítani maga a felhasználó, illetőleg, nem utolsó sorban, a megelégedettség. Az emberek nem változnak, csak a technológia, így még a technológiai újítások felhasználásával is törekedni kell a jól berögzült ismeretek használatára a program vagy eszköz létrehozása során, mert az emberek nem szeretnek ennyi újat tanulni egyszerre, így pozitívan értékelik majd azokat a dolgokat az eszköznél, amiket ismernek már.

A 4H-t említették még a webinárium során, ami a használhatóság mellett, a hatékonyságra, hatásosságra és a hozzáférhetőségre törekszik az eszközök és a környezet kialakítása során. Az online tartalmaknál nem árt például, ha átláthatóak, könnyen felhasználhatóak, egyszerű felépítésűek, moduláris szerkezetűek, jól tagoltak, nem zsúfolt a tananyag, nem túl sok a kiemelés a szövegekben, a kiegészítő elemek nem terelik el a figyelmet, érthető a szöveg, és az alternatív infomációközlő elemekből is csak egy van (pl. a képernyő alján futó szöveges üzenet bőven elég). Gondolni kell a speciális igényű felhasználókra is! Itt érdemes úgy kialakítani a felületet, hogy a speciális igényű felhasználók számára is alkalmazható legyen, így mindenki számára kényelmes és jól használható lesz, ezzel nem tévedhetünk. :) 

A webinárium során feltett kérdése a tanárnőnek a következőképpen hangzott: 

"Ön szerint melyek az elektronikus tanulási környezetet jellemző legfontosabb használhatóság/ergonómiai tulajdonságok? " 

illetőleg:

"Kell-e különbséget tennünk a tulajdonságok fontosságát illetően aszerint, hogy milyen elektronikus tanulási környezetre értelmezzük ezeket a tulajdonságokat (kontakt/online eszközökkel támogatott kontakt/blended learning/távoktatás)?

Azért nem a kérdésekkel indítottam, mert egy rövid bevezetőt szántam magának az ergonómiának és a lényegének. Az ergonómia megjelenik a tanulási környezetben is, de még az  online vagy virtuális tanulási környezetek esetében is. Elektronikus tanulási környezeteknél négyet sorolt fel a tanárnő az órán:

• Kontakt szereplők
• Online eszközökkel támogatott kontakt
• Blended learning 
• Távoktatás

 Míg az első egyértelműen a szereplők térben is időben együttesen való megjelenését takarja, ahol a tartalom és a kommunikáció egy konkrét zárt térhez kötött, addig ugyenez, csak online eszközökkel támogatva, értelemszerűen bővül egy kicsit, hiszen ebben az esetben a résztvevők már online eszközöket használnak, úgyis, mint pl. a fejlesztő játékokat (térlátás, kommunikáció, kooperáció, stb. fejlesztésére). A blended learning esetében, mint ismeretes, az online vagy virtuális környezetben való tevékenységet jelent, akár egyénileg, akár csoportosan nézve. A távoktatás pedig, túlnyomó részt online vagy virtuális környezetben folyó tevékenység- vagy tartalomközpontú tanulás. Ennek ismeretében, az elektronikus tanulási környezetet jellemző legfontosabb használhatósági tulajdonságok, elsősorban szerintem, a 3M, vagyis meaningful, vagyis érthető legyen a tananyag, memorable, és az sem árt, ha emlékezetes is, és motivational, vagyis motiváló hatású a tananyag vagy előadás, vajon, fogják-e használni a tanulók a hallottakat (és mit és mennyit jegyeznek meg belőle). Mivel, nem lehet mindenki kedvére tenni, és minden egyes tanulóhoz egyesével, külön-külön alkalmazkodni, így olyan egységes tananyagot kell létrehozni, amely jól használható a későbbiek során, nemcsak a tanulást, hanem egyéb területeket illetően is alkalmazható, a tanuló képes felfogni, átlátni, megérteni, beépíteni a már meglévő tudásához. Talán a legfontosabb momentum maga a használhatóság, a tanulók használni tudják az online tananyagot vagy felületet, gond nélkül. Ehhez az is hozzátartozik, hogy lehetőséget kell biztosítani azok számára is, akik esetleg nem rendelkeznek szélessávú internettel vagy laptoppal. De azok számára is, akik előismeretekkel nem rendelkeznek a használni kívánt eszközöket illetően, esélyt kell biztosítani számukra a tanulásra. És ha már esély, nem szabad megfeledkezni a megváltozott képességű emberekről sem, akikkel szemben, még ha mások rossz szemmel nézik is, de eljárhatunk pozitív megkülönböztetéssel, hogy így segíthessünk nekik a feladatok megoldásában, a tanulásban. A felület szerkezetét, kinézetét tekintve, szerintem, fontos, hogy megjelenjen benne a design, amit órán is említenek, de ugyanilyen fontos és lényeges szempont a modularitás is, a szabványos formátum és az egyéni igényekhez való adaptálhatóság. A tananyagot a felhasználó képes legyen differenciálni és hatékonyan használni. Ez akkor lehetséges, ha a felhasználó tisztában van azzal, vagyis előre megkapta az információt arról, hogy mit várnak el tőle: milyen tudást kell elsajátítania, milyen feladatokat kell elvégeznie, és mindez mire szolgál, mennyivel lesz több a feladatok kiértékelésénél a tanuló. A hozzáférhetőséget említeném meg, ami pontosan a legutóbbi webinárium alkalmával nem sikerült, hiszen az előadást nagyon kevesen tudták nézni, de nekik is problémája volt a képpel vagy hanggal, illetőleg, sokáig nem került fel a közös kurzus oldalra. Ezért valahogy engedniük kellett a tanároknak, így a határidő ma este 8-ig kitolódott, azért, hogy senki ne maradhasson le az utolsó tanóráról és az utolsó feladatról.

A második kérdésre reagálva, én nem tennék fontossági sorrendet a tulajdonságokat illetően, aszerint, hogy milyen tanulási környezetben alkalmazzuk őket. Nem tudnám igazán összehasonlítani sem, mert ami fontos és elengedhetetlen az egyiknél, a másiknál nem feltétlenül elsődleges szempontként jelenik meg. A kontakt szereplők esetében például kevésbé fontos a hozzáférhetőség, mint mondjuk a távoktatást illetően. A blended learning-nél pedig a használhatóságot emelném ki elsősorban, ami a kontakt esetében szintén nem elsődleges szempont. A kontakt környezetet illetően a hatékonyságot tudnám első helyre tenni, de pont ezért mondtam, hogy nem lehet egyértelműen és mind a négy kategóriára szabva egységes sorrendet felállítani. Mert nem is csak a tanulási környezettől tehető függővé a tulajdonság fontossága, hanem magától a tanulótól és valahol a tanártól is. Az önszabályozó tanulás esetében, mint amilyen a távoktatás is, a tananyag szempontjából óriási felelőssége van a használhatóságnak (hiszen, ha nem tudja használni a tananyagot, nem tud tanulni a tanuló) és a hozzáférhetőségnek (ugyanaz, ha nem tud hozzáférni, nem tud tanulni), így talán, ezt a területet fokozott figyelemmel kell kísérni ergonómiai szempontok alapján. A tanulás eredményessége tehát együttesen függ mindegyik tényezőtől, de az eltérő környezetekben eltérő arányban képviseltetik magukat.

Az utolsó infotud. bejegyzés

Nagyon örülök, hogy sikerült eljutnom idáig, az utolsó bejegyzésem ez információtudomány és média tantárgyból. Egyáltalán nem volt rossz a 10 hetes feladat, de azért senki sem fog ellenkezni velem, ha azt mondom, megterhelő volt. És majd még csak most következik a vizsgaidőszak... :) Sok érdekes, és számomra kevésbé érdekes témát is feszegettünk a 10 hét alatt, a legjobban az utolsók nyerték el a tetszésemet, illetve a digitális tolltartó és a konnektivizmusról szóló összeállítás. Az, hogy néha jelentkezett nálam egy kis lemaradás, annak tudható be, hogy van egy munkahelyem, családom, háztartásom, barátaim és egyéb elfoglaltságaim. De mindvégig igyekeztem eleget tenni a választott kötelességemnek, és a hosszabb szünetekben azon voltam, hogy minden létező hiányosságomat pótoljam a témaheteket illetően. A blog része volt a kedvencem, mert imádok írni, és információtudományból megengedett volt a saját vélemény, egyéni látásmód, megfűszerezve mindezt a saját stílusommal, így talán nem árulok el akkora titkot, de jobban szerettem ebből a tárgyból blogolni, mint virtuális távoktatásból. Jó kis viták, beszélgetések alakultak ki, de meg kell, hogy mondjam, én nem szeretek olyanokkal vitába szállni, akikről tudom, hogy nálamnál sokkal kompetensebbek a témában. Ezt nézzétek el nekem, én tiszteletben tartom a tudást, a tapasztalatot, de azért véleményem nekem is van mindenről. És meg is osztottam ezt másokkal, de ölre nem akartam senkivel sem menni, mert nem egymás meggyőzéséről kell a kurzusnak szólnia, hanem a más látószögekből való megvizsgálásnak az egyes témákról. Ahány ember, annyi vélemény, és néha olyan érdekes témákat feszegettek/feszegettünk, hogy egy idő után én is elkezdtem élvezni a (logikus) érvelés művészetét :) A twittert a továbbiakban is szándékomban áll használni, a kurzus végeztével is. Csatlakoztam követőként néhány lakberendezési oldalhoz, szakmai tekintélyekhez (pl. Kulcsár Zsolt, Virányi Anita), iskolákhoz, (sőt, még Alexander McQueen oldalához is, de ezt csak zárójelben jegyeztem meg :D), így, most már tét nélkül, de továbbra is nyomon követem az eseményeket :) Hogy mennyire volt mindez hasznos, arról tudok már most is nyilatkozni, a kurzus révén regisztráltam a moly.hu honlapra, amit a szakdolgozatomban is fel tudok használni (olvasásszociológia témakörben írok). De megtanultam blogolni, twittert és ustream-et használni (ez utóbbival még szenvedek egy cseppet), regisztráltam a LinkedIn-re, ahol már ismerőseim is vannak, megtanultam google dokumentumokat használni és szerkeszteni, és talán mondhatom, hogy a szakmai tudnivalókat hatékonyabban el tudtam sajátítani így, hogy én is résztvevője vagyok/voltam a kurzusnak. 

És most a második bejegyzésem az esélyegyenlőség/esélyegyenlőtlenség témakörében.

A Szociális és Munkaügyi Minisztérium honlapján keresgéltem, hátha találok valamit a hazai adatokról a megváltozott munkaképességű személyeket illetően. Hát, sajnos ezen a lapon semmi kézzelfoghatót nem találtam, ellenben, van fenn egy tanulmány, amely Függelék néven szerepel, és európai államokat hasonlítanak össze benne az alapján, hogyan definiálják a fogyatékosságot. A tanulmányban foglalkoznak a munkaképtelenség felmérésének módszereivel, megállapításával, továbbá olyan definíciókat határoznak meg az egyes államokban, amelyek a mindennapos tevékenységek támogatására és a független életvitel előmozdítására vonatkoznak. Sajnos, Magyarország nem vett részt a felmérésben, de érdemes elolvasni, hogy az egyes országokban hogyan állnak a megváltozott munkakörülményekkel rendelkező emberekhez.

Tanárként (bár, nem vagyok az, de próbálom szakmai szemmel nézni a hátrányos helyzetű tanulókkal való foglalkozást, oktatást), a kérdés, hogy vajon speciális tudás vagy inkább ehhez kapcsolódó attitűd szükségeltetik, hogy eredményes legyen a hátrányos helyzetű vagy fogyatékkal élő tanuló oktatása? Az előző bejegyzésemben nem győztem hangsúlyozni a tolerancia és a türelem fogalmakat. Azonban a társaim blogjait olvasgatva, rádöbbentem, hogy az empátia maradt ki a felsorolásomból. Akinek nem elég fejlett a szociális érzékenysége, vagy nem is képes tovább fejleszteni, elgondolkodni, hogy másképp is lehet élni, annak nem való ez a pálya, szerintem. Fontos, hogy a tanár felkészült legyen, a tananyagot, tartalmat olyan módon közvetítse tanulói felé, hogy az befogadóképes legyen (vakok számára breille írással, hangos billentyűzettel; siketek és nagyothallók számára szembefordulva, talán artikulálva beszélni, hogy olvashassanak a szájáról; testi fogyatékosoknál meggyőződni arról, hogy tudják-e rögzíteni valamilyen módon az elhangzottakat, vagy a tesztet más módon töltsék ki, mint a többiek; diszlexiások, diszgráfiások, stb. esetében odafigyelni az illetőre, több időt hagyni egy-egy tesztre számukra; faji és vallási ügyekről elbeszélgetni a diákokkal, ki hogy gondolkodik, mi lenne a "helyes" hozzáállás, stb.), megválogatva a módszereket és eszközöket adott szituációhoz, adott fogyatékosság kezeléséhez. A végtelen türelme, toleranciája és empátiája mellett nyitottnak és befogadónak (és elfogadónak - e nélkül nem megy) kell lennie a tanárnak, aki rugalmas hozzáállással képes kezelni a felmerülő problémákat, ha kell gyorsan és szakszerűen reagálni rájuk. A tudást és az attitűdöt nem lehet elválasztani egymástól, mert akármelyik hiányzik is, az nem fog hatékony pedagógusi szerepet eredményezni.

Szemezgetnék egy kicsit a csoporttársak blogbejegyzéseiből is:

Vicze Gabi írja azt, hogy a tanárnak nemcsak a jó tanulókkal kell foglalkoznia, hanem a problémás gyerekekkel is, akik viselkedésüket vagy képességeiket illetően problémákkal küszködnek. Igen, ahogy a házasságkötésnél is elhangzik: "Jóban-rosszban". Így a jó tanulók mellett, tanárként, a mi felelősségünk a gyengébb tanulók, deviáns viselkedésűek előmenetele is. A tanárnak pedig meg kell küzdenie a feladattal, ha kell, akkor továbbképzésre járni, milyen módszerekkel lehet az ilyen gyerekekkel a tanulást megszerettetni, hogyan lehet rájuk hatni, eredményt elérni, és a tanárnak majd az lesz az igazi elismerés, ha a "rossz gyerek" elkezd érdeklődni az órán a téma iránt, bekapcsolódik a feladatokba, figyel, és az eredményei is látványosan javulnak.

R.-né Radócz Tündi írt arról, hogy honnan tudjuk, mi a jó a fogyatékkal élőknek. Na igen, honnan? Ehhez hozzá is szóltam a közös lapon, hogy egy olyan tanulónál (vagy dolgozónál), aki szellemileg ép, természetesen, könnyen ki tudja magát fejezni, hogy hogy érzi magát. De egy szellemileg sérült ember esetében már nagyon kell figyelnünk a jelekre, rezdülésekre. Természetesen, mint minden emberi lény, ők is bocsátanak ki impulzusokat, amik alapján megállapíthatjuk, hogy hogyan érzik magukat az adott közegben, hogyan birkóznak meg a kapott feladattal. Az autista embereket említettem meg, hogy az ő esetükben ellenben nem tudnám eldönteni én sem, hogy mit éreznek.

Sörös Barbara blogjában olvastam a következőt: "Az első gondolat, amit észre lehet venni a fogyatékos emberek láttán, az a sajnálat megjelenése az arcokon. Gyakori a „szegény!” hozzáfűznivaló is. Annak a „szegény” fogyatékos személynek lehet, hogy boldogabb élete van, mint az átlag magyar embernek. A fogyatékkal élő emberek körében nagyon ritkán lehet látni szomorú tekintetet." - én sajnos ismerek olyan fogyatékkal élő személyt, aki nem tudja elfogadni a helyzetét, de igyekszik ezen felülemelkedni, és amikor ez sikerül neki, hihetetlen dolgokat tud alkotni :) Azonban, ők ismerik az élet kevésbé napos oldalát is, így azt hiszem, minden napért hálásak - talán ezért látni köztük kevesebb gondterhes arcot :)

Bodó Peti írja a következőket: "Sajnos hazánk lakossága meglehetősen előítéletes sok témában. Így van ez a fogyatékkal élők terén is. Hányszor hallottam már, gyermekkoromban is, de manapság is előfordul, hogy “mindenki maradjon a kaptafánál”, azaz hogyan gondolja egy vak, vagy más sérült ember, hogy egyetemre járjon, hiszen úgysem fogja tudni elsajátítani a tananyagot." - én nem élek álomvilágban, de ezt egy kis túlzásnak éreztem. Ilyen gondolatokat csak primitív emberek önthettek szavakba. Persze, tudom, előítéletek meg minden, de a fogyatékkal élők jóval kevesebb előítélettel találkoznak szerintem, életük során, mint mondjuk egy roma ember. Mert nemcsak a fogyatékkal élők szenvedhetnek hátrányt bármiben is, hanem a diszkrimináció bármelyik áldozata is (pl. romák, zsidók, nők, idős emberek, stb.), csak a téma feldolgozása teljesen elment, szerintem a fogyatékkal élők felé. Ami nem baj, hiszen beszélnünk kell róla, foglalkoznunk kell a dologgal. Amúgy, szándékosan írom le inkább mindig a hosszabb, "fogyatékkal élő" kifejezést a "fogyatékos" kifejezés helyett. Számomra ez is ledegradáló... (ez már nem Petinek szólt, csak hozzátettem!)

Vargyas Bálint felhozott egy példát arra, hogy mi van akkor, ha az orvos maga is fogyatékkal élő, például kerekesszékben ül, és vizsgálja és gyógyítja betegeit. Vajon létezik ilyen? A  példa szerintem is nagyon érdekes. Kíváncsi vagyok, hogy létezik-e ilyen (bár, ha ilyen lenne, a Fókuszban már bemutatták volna, szerintem...) példa. Azonban, nekem volt egy olyan történelem tanárom általános iskolában, akinél olyan mozgásszervi betegséget diagnosztizáltak, hogy le kellett (volna) százalékolni a munkavégzést illetően. Azonban az iskolánk vállalta azt, hogy oda-vissza megoldják a szállítását, és hetente csak három napot kellett bejönnie tanítania. Gondolom, azért sok múlott azon, hogy jó tanár volt, nagyon szerették a diákok és a tanárok egyaránt. Nem tudom, hogy most is ott van-e még, mert jó pár évvel ezelőtt történt, de nagyon jó látni, hogy létezik ilyen hozzáállás. Arra azért én is kíváncsi lennék, hogy egy testi fogyatékkal élő ember számára, aki szellemileg teljesen ép, mennyire figyelnek oda más munkahelyek, hogy megkönnyítsék az ő bejutását a munkahelyére, és a munkahelyén való közlekedését. Ha csak arra gondolok, hogy hány metróaluljárónál nincs még kiépítve a kerekesszékeseket segítő szerkezet, akkor hiába van a mozgásában korlátozott embernek olyan munkahelye, ahol kiválóan közlekedhet kerekesszékkel, ha a munkahelyére nem tud bejutni tömegközlekedési eszközökkel :(

Weszely Orsi blogjában olvastam a következőt:  "A fogyatékos emberekkel kapcsolatban hajlamosak vagyunk egyrészt homogén csoportnak tekinteni őket, másrészt úgy gondolni, hogy tudjuk, hogy nekik mi a legjobb, mert esetleg saját magunkból indulunk ki (ami már ott tévedés, hogy senki nem tudja reálisan egy másik ember helyzetébe képzelni magát) és valamilyen paternalista szemlélet alapján szentimentális elképzeléseink, érzéseink vannak, vagy arra gondolunk naivan, hogy ők bizony ezt vagy azt biztosan nem tudják véghezvinni." - az utóbbi részhez szerettem volna hozzászólni, én találkoztam egyszer egy családdal, ahol az egyik gyerek, egy 14 éves fiú, fogyatékkal élő volt. Születési rendellenessége szerint, csonka karokkal született, amikkel nem tudott fogni. Ennek ellenére, a szülei szerint, nem volt olyan dolog, amit nem tudott volna megcsinálni - sajnálat és együttérzés ébredt bennem is, és tehetetlenséget éreztem, hogyan tudnék segíteni. De a fiúnak erre nincsen szüksége, még a cipőjét is saját maga köti...

Orovecz Melinda bejegyzése is nagyon színvonalas és személyes hangvételű volt. Készített egy besorolást, ahol leírja, hányféle besorolást tud elképzelni az emberekről, akik fogyatékkal élő személlyel találkoznak:
"(1) Tulajdonképpen semmibe veszik, elfordítják a tekintetüket (vagy előbb jól megbámulják), és nem is törődnek többet vele. (Amit nem látok az nincs is?...No komment!)
(2) Egy problémaként azonosítják a fogyatékkal élő személyt, aki csak gondot, fáradságot, többletmunkát fog számukra jelenteni (azt meg nem szeretik az emberek… No komment!)
(3) Ők szerintem azok, akik az embert látják meg. Nem azt nézik, hogy az illető látássérült, autista, vagy épp kommunikációs zavart mutató személy vagy bármilyen más fogyatékossággal bír, nem a betegséget, a testi és szellemi tüneteket keresik. Hanem humánusan, segítőkészen fordulnak az ember felé."
Annyiban kiegészíteném a felsorolás 3. pontját, hogy lenne a) és b) alpontja. Az egyik, aki segít, a másik, aki nem tudja, mit tehetne (pontosan), így bármennyire is szeretne, nem segít. Sajnos, jártam már az utóbbi módon, és elszégyelltem magam miatta. Így, amikor csak tehetem és módomban áll, az a) változatot választom :)

A végére egészen belejöttem, kár, hogy nem volt erre több időm. A lényeg, jól (is) éreztem magam a konnektivista kurzus során, köszönöm Mindnekinek az élményt, és (további) jó munkát kívánok Nektek/Önöknek a jövőben! :)

Esélyegyenlőség az információs társadalomban?

A szerdai webináriumot egy kicsit nehézkes volt követni, mert hol a hang állt le, hol a kép és a hang, hol pedig egyszer csak megjelent nálam a kijelzőn egy sör-reklám... :) Így aztán Second Life-on keresztül igyekeztem hallgatni az előadást, amit félig-meddig láthattam is :) A téma nagyon érdekes volt, és amennyit én láttam és hallottam belőle, figyelemfelkeltő és elgondolkodtató volt. Az esélyegyenlőségről vagy esélyegyenlőtlenségről beszélt Virányi Anita, az információs társadalom világában hogyan boldogulnak azok, akik eleve valamilyen hátránnyal indulnak az élet valamely vagy minden területén. Számtalan gondolat megfogalmazódott akkor a fejemben, remélem, ha nem is mindet, de a nagy részüket elő tudom hozni a bejegyzésemben. 

Az első, ami eszembe jutott, hogy hányféle hátrányos helyzetről beszélhetünk, mitől lesz valaki egyáltalán hátrányos helyzetű? Testi vagy szellemi fogyatékossága miatt? Vagy hátrányos anyagi körülményei miatt? Esetleg kisebbségi hovatartozása miatt? Vagy vallási megkülönböztetése miatt? Nem is szeretném rangsorolni vagy összegyűjteni, a lényeg, hogy igen, vannak hazánkban, és a világban olyan emberek, akik köztünk élnek, de mégsem indulnak túl előnyös pozícióból az életük legtöbb területén. 

A digitális esélyegyenlőségről már mentek viták és beszélgetések korábban a hozzászólások alkalmával. De főleg azokra tértünk ki, akiknek a mai világ digitális eszményeihez mérten jóval szegényesebb infrastruktúra jutott a számítástechnikai eszközöket, berendezéseket és az internetet illetően. És azon térségekre, ahol szükség lenne a felzárkóztatásra az információs tudás és a digitális technológia szempontjából is, de mégsem ez élvezik az elsődleges prioritást a nagy szegénység sújtotta településeken. A digitális esélyegyenlőség lényege, hogy igyekszik a társadalmi különbségeket csökkenteni, és a számítógép- és internethasználatba integrálni azon rétegeket is, akik hátrányos helyzetűek vagy kirekesztettek. És itt nemcsak azokról van szó, akiknek nincs számítógépe anyagi okok vagy ezen döntésük miatt. Itt hátrányos helyzetűek a testi és/vagy lelki fogyatékosok, a vallási és nemzeti kisebbségek, de vannak speciális csoportok is, mint például az idős emberek csoportja, akik hátrányos helyzetben vannak a számítógép használatot illetően.

Én sajnos, nem tudok arról nyilatkozni, hogy a hátrányos helyzetűek mennyiben kapnak más bánásmódot tőlük eltérő helyzetben lévő társaikhoz képest. Sosem volt mozgássérült, vagy diszgráfiás, vagy esetleg zsidó osztálytársam, de sajnos, el tudom képzelni, hogy társaik gúnyolódása és csúfolódása mellett tanáraiktól nem kapták meg a kellő odafigyelést, amit lehet, hogy nem ártott volna, más helyzetüknek köszönhetően. A webinárium során többször elhangzott a "digitális varázspálca" kifejezés, amitől a csodát remélik, olyan IKT eszközök gyűjtőneve, amelyek segíthet(né)nek a fogyatékkal élő személyeknek az információs társadalomba beilleszkedni. Mivel alapjában véve vizuális típus vagyok, rögtön megjelent a lelki szemeim előtt a Láthatatlan kiállításon tett látogatásom, ahol a kiállítás végeztével, egy terem csupa olyan kütyüvel volt tele, amiket vak és gyengén látó emberek részére fejlesztettek ki, hogy könnyebbé tegyék az életüket. Példaként, egy olyan mérlegre állhattunk rá, ami megméri a súlyunkat, de nincsen kijelzője, mert a vak emberek úgysem látják, ellenben bemondja, hogy hány kilót nyomunk éppen :) De volt ott sokkal több ehhez hasonló eszköz, később akartam ugyan megemlíteni, de majd visszautalok inkább rá, a "hangos számítógép" vagy "beszélő számítógép", amely felolvassa a képernyőn megjelenő dolgokat, honlapokat, ikonokat, vagy a levelet, amit éppen gépelünk. Ugyan nem jártam egy osztályba soha sem fogyatékkal élő emberrel, de az ismeretségi körömben vannak. És azt tapasztaltam, hogy a hagyományos iskolák helyett speciális oktatási intézményt választottak, ahol a tanárok tisztában vannak az ő helyzetükkel, és aszerint is foglalkoznak velük. Van egy barátnőm, akinek az édesanyja a Vakok Intézetében dolgozik tanárként. Ő mesélt a "másik oldalról", milyen a speciális bánásmódot igénylő emberekkel foglalkozni. A tanárnak egyesével kell foglalkoznia minden egyes diákjával, türelmesen, toleránsan, nem siettetve őket. Ez ugyan tanulható, de szerintem, nem alkalmas rá mindenki.

Hogy hogyan állnak a tanulótársak, osztálytársak, vagy a tanárok a hátrányos helyzetű tanulókhoz, erről is szó esett a webinárium során. A tanulói diverzitás, vagyis, hogy minden egyes tanuló egy egyéniség, mindenki különböző. Viszont, úgy érzem, hogy szoktak lenni a teljes csoporton belül még különbözőbb személyek, akikre az egyébként egymástól különböző tanulók is más szemmel néznek, és érzik, tudják, hogy az nem olyan, mint ők. Ilyenkor előfordul, hogy ki is lökik maguk közül az illetőt, akár nyíltan konfrontálódnak is vele. Például, ha egy gyereknek diszlexiás problémái vannak a beszéd és az olvasás terén, a tanára adhat a számára némileg több időt a tesztek megoldására, mint a többieknek. Az, hogy ez hogyan csapódik le a társak számára, az már egy másik dolog. Előfordulhat, hogy megszólják az illetőt: "ha baja van, minek tanul itt?", de az is lehet, hogy vannak annyira toleránsak és elfogadók a tanulótársak, hogy egyetértenek a tanár ezen döntésével. De a tanárnak lehet, hogy eszébe sem jut a megkülönböztetés pozitív formája ilyen tanulók esetében, hanem inkább igyekeznek úgy kezelni őket, mintha ugyanolyanok lennének, mint a többiek. Ez lehet jó szándék is, ha nem akarják, hogy a más helyzetű diákok ne érezzék magukat kirekesztettnek, vagy másnak, és társaik is velük egyenrangú felekként tekintsenek rájuk. Vagy csak egyszerűen elintézi annyival a tanár, hogy ő nem ért az ilyesmihez, nem kapott külön "kiképzést" abból, hogyan kellene bánnia a megváltozott helyzetű tanulókkal. Kicsinyes hozzáállásnak tartom, de előfordulhat, hogy a differenciálás eszközeinek köszönhetően, mégis előnyökhöz jutnak a hátrányos helyzetű személyek, talán egyesek szerint még jogtalanul is, és ezt nem nézik jó szemmel azok, akiknek nem jutott a kivételezésből. Ők azonos követelményeket és azonos feltételek biztosítását követelhetik minden tanulónak. Pedig nem vagyunk egyformák, akárhogy is nézzük. Nem egyformák az értelmi képességeink, nem fogunk fel egyszerre és ugyanolyan módon mindent, és ebben igenis van különbség tanuló és tanuló között, amihez ha lehetséges, a tanárnak és az oktatási módszereknek kellene alkalmazkodniuk.

Egészen más helyzetekről beszélünk, ha az egyik történetben egy kerekesszékes tanuló a főszereplő, míg a másikban egy roma fiatal. Máshogy fogunk hozzájuk állni, akarva-akaratlanul is. Míg a kerekesszékes tanuló segítségére sietnek többen is, csak hogy begurítsák őt az osztálytermébe, addig a roma fiatal esetében már sokkal kevésbé tudom elképzelni ezt a segítőkészséget. Persze, sztereotípiák meg minden, nem is szeretnék faji kérdésekbe belemenni, de valószínűleg így lenne, ahogy mondom. Mert, bár senki nem tehet arról kinek vagy minek született, a hátrányos helyzetűeken belül is csinálnak az emberek megkülönböztetést. Vagyis a diszkrimináció lehet pozitív és negatív is. Az előnyben részesítés, amely kompenzálja az illető fogyatékosságából adódó hátrányait, a többiek szemében lecsapódhat egyetértéssel és együttérzéssel is, de féltékenységet is szülhet. A digitális világban az esélyegyenlőség azt jelenti, hogy egyenlő eséllyel rendelkezik mindenki hozzáféréssel. Érdekességként megemlítették nekünk, hogy szerdán, a webinárium napján volt pont a digitális akadálymentesség világnapja (ma már minek nincsen világnapja? :D). Nem hinném, hogy véletlen egybeesésről lenne szó ;)

Nekem az is végtelenül szimpatikus, hogy manapság már látni a médiában fogyatékkal élő embereket is. Itt rögtön eszembe jut Weisz Fanni, aki siket létére híres modell, és olyan értékeket képvisel, amit kevesen az ő szakmájában. Az ő kezdeményezésére fogtak össze parlamenti képviselők az esélyegyenlőség megteremtéséért. Akit ez részletesebben is érdekelne, itt olvashat a kezdeményezésről bővebben. De világszerte hallani sok olyan emberről, akik fogyatékosságuk vagy hátrányos helyzetük mellett vagy éppen ellenére is, kampányolnak az esélyegyenlőségért, a diszkrimináció ellen, a társadalmi beilleszkedés érdekében.

Ha tanárként találkozik az ember a hátrányos helyzetű tanulóval, meg kell jegyezni, hogy létezik látható és nem látható fogyatékosság. A vak és gyengén látó emberek, a hallássérült személyek, az autizmussal élők, azok, akik némának születtek, vagy az értelmi fogyatékos emberek, mind-mind speciális szükségletekkel rendelkeznek, az oktatásuk speciális tudást, felkészültséget, türelmet, toleranciát és megértést igényel. Ami a furcsa az egészben, hogy meg kell kérdeznünk a speciális szükségletű tanulót, hogy mire lenne szüksége. Amivel, én úgy gondolom, hogy megsérthetem őt, ő ezt természetesnek veszi, és boldogan fogja fogadni a segítséget és törődést. Nem sajnálatra van szükségük, hanem arra, hogy egyenlő félként bánjanak velük is. Bár, szerintem, a legtöbben igyekeznek pozitívan diszkriminálni őket, és "egyenlőbben" bánni velük, mint másokkal. És nem a sajnálat jele, hanem a toleranciáé. Ők furcsamód, toleránsabbak embertársaikkal, mint azok, akik nem szenvednek hátrányos megkülönböztetésben életük során. És igyekeznek beilleszkedni a társadalomba, amennyire csak lehetséges, megfelelni a világ és a társadalom diktálta trendeknek.

És ha már társadalmi beilleszkedés, ez a célunk, és ez kell, hogy legyen a célja az oktatóknak és az oktatási rendszereknek, módszereknek is. A hátrányos helyzetű egyének integrálása és segítése az oktatásban és a digitális társadalomban való eligazodásban is egyaránt. Édesanyám egyik barátnőjének az idősebb fia mozgásszervi rendellenésséggel él néhány hónapos kora óta. Szellemileg teljesen ép, sőt, olyannyira, hogy egy saját szinkronstúdiót hozott létre, ahol színészek szinkronizálnak számítógépes játékokat. Erre mondom én, hogy csodálatra méltó. És valóban őszintén csodálom ezeket az embereket, akik a világunk szörnyűségei ellenére, a társadalmunk hasznos tagjai kívánnak lenni, és mindent meg is tesznek ennek érdekében. Teljes életet élnek, tanulnak, dolgoznak, szórakoznak, utaznak, úgy élnek, mint mi, többiek. És ha néha ez nehezükre esik is, nekünk meg kell könnyítenünk a dolgukat. És nemcsak tanárként vagy andragógusként, hanem mint egy másik ember, aki segít egyik embertársának.

Sokféleképpen lehet viszonyulni a hátrányos helyzetű emberekhez, de az oktatást (és az összes többi területet) illetően, csak rengeteg türelemmel a szívünkben lehetséges. Tudom, már sokszor elhangzott ez feljebb, de nem lehet elégszer hangsúlyozni. Hiszen, bármelyikünk kerülhet kiszolgáltatott helyzetbe, hogy a másik oldalra kerülünk, annak a szerepébe, aki fogadja a számára felajánlott segítséget. És ezen az oldalon is mérhetetlen nagy türelemre és toleranciára lenne szükségünk. Elfogadni a helyzetet, amibe kerültünk, megbékélni vele, és újragondolni az életünket, úgy gondolkodni, mint a nem hátrányos helyzetű emberek, szinte egy új életet kezdeni... Nem lehet könnyű, pont ezért érdemelnek nagy tiszteletet és odafigyelést. Az oktatásban is. Akár digitális eszközökkel segítve oktatásuk folyamatát. 

A nyílt oktatás - magánvélemény

Még mindig Szandra előadásánál vagyok leragadva, és az általunk készített kutatásán és annak eredményein járnak a gondolataim. Írtam az előző bejegyzésemben, hogy kellene a kurzus után is készíteni egy felmérést, ami azt mérné, ki hogyan értékeli utólag a feladatot. Előre értékelni kicsit nehezebb volt, mert mindannyian be voltunk gyulladva az egésztől, de végül is sokan belejöttek (talán írhatom, hogy belejöttünk, így velem együtt), bár, a többieket elnézve, akik kevésbé vannak lemaradva, mint én, termékenyek a blogokat és kommenteket illetően, és igen, úgy veszem észre, hogy élvezik a vitákat, szívesen mennek bele egy-egy szócsatába, akár a "szakértőkkel" is, mert nagyobb szabadság van, mint egy általános tanórán (meg nem is személyközi interakcióról lévén szó), és mindenkinek van véleménye az elhangzott témákról. Sajnálom azt, hogy mindez az utolsó félévünkben került elő, mert speciel az előző félévben, szerintem, többen is lettünk volna, mindamellett, hogy jobban is élveztük volna ezen elfoglaltságokat. Nem utolsó sorban, ha az előző év második félévében lett volna a tantárgy (mindkettő), akkor közelebb hozott volna minket egymáshoz (mint, ahogy ezt mi megtettük a saját levelezős csoportunkban a "csapatépítő tréningek" alkalmával, de a nappalisokat, vagy más évfolyamokon tanuló andragógia hallgatókat is összekovácsolt volna még inkább. Így egy kisebb kemény mag maradt a - ha jól emlékszem - 67 főből (?). Már, akik előzetesen regisztráltak a Facebook-on szerveződött KONNEKT csoportba.

Szandra kutatási eredményeit a csoporttársak közül, ahogy olvasgattam, sokan kivesézték. Szandra a következő kutatási eredményeket fogalmazta meg:

1. Időtényező szerepe
2. Internethasználat
3. Badoo-használat
4. Teljesíthetőség
5. Fogalomtérkép-ellenesség
6. Lemorzsolódás okai
7. Elvárások

Az időtényező szerepét nem fogom tovább boncolgatni, épp eleget foglalkoztam ezzel az előző bejegyzésemben. Ez a legnagyobb oka a lemorzsolódásnak. Az internethasználat ebben a felsorolásban azt takarja, hogy ki mennyire digitális. A legtöbbünk - szerintem - a kurzus során találkozott először jónéhány alkalmazással. Én nem ismertem előtte sem a ustream-et, sem a LinkedIn-t, de még a Second Life-ot sem. És bedobtak a mélyvízbe. Nem tudja vagy nem akarja mindenki vállalni ezt, hogy teljesen új dolgokkal ismerkedjen meg néhány nap leforgása alatt, tanulja meg használni őket, és mutasson aktivitást a konnektivista csoport munkájában. Lehet, hogy az illető nem rendelkezik a kellő infrastruktúrával az otthonában. Vagy egyszerűen csak nem tudja vállalni annak a kockázatát, hogy napi szinten órákat vegyen el az életéből (a szabadidejéből, az alvásidejéből, vagy akár a munkaidejéből) a feladatok teljesítése. És ezt abszolút meg tudom érteni. Én is sokat gondolkodtam, hogyan fogom megoldani. És, hát még mindig sokszor okoz ez problémát. De ez talán inkább az időtényezőhöz köthető megint. Tehát, nem tudják vállalni annak a kockázatát, hogy megtanuljanak valami újat, ami nem fér bele az idejükbe. A Badoo-használat nekem semmit nem mondott :) Ezt Szandra szavai is alátámasztották, mert csodálkozva tapasztalta a kutatásában, hogy szinte senki sem használja. Kénytelen voltam utánanézni, a magyar facebook a badoo. :) És emlékeztem, hogy még én is kaptam rá néhány meghívót, de a rohanó világunknak köszönhetően, nem olvastam végig, levélszemétnek véltem, és töröltem. Azért, akkora bajt talán nem generáltam ezzel :) A teljesíthetőség része a kutatási eredményeknek szorosan összefügg az időtényezővel, az elvárásokkal és az internethasználattal is. A feladatok teljesíthetőségét a legtöbben lehetetlennek, de legalábbis roppant nagy mennyiségűnek, amely felemészt rengeteg energiát. Akik "megfutamodtak" a feladat elől, így érezhették. Még az én számomra is kérdéses a teljesíthetősége a feladatsorozatnak, de már nem akarom feladni, ez az utolsó hét, annyira a küszöbén vagyunk a célnak. A fogalomtérkép-ellenességet, megmondom őszintén, nem értettem. Ebből rögtön kikövetkeztethető, hogy én nem ilyen jellegű választ adtam a teszt során, hogy engem zavarna a fogalomtérkép szerkesztése. Igaz, azzal sem állok valami jól, de legalább elindítottam :) Hamarosan látható lesz rajta, mit tanultam a félév során, mit sikerült elsajátítanom, és hogyan tudom beépíteni a meglévő tudásom mellé. A lemorzsolódás okait kutatta Szandra, hát, nekem ezek igen egyértelműnek tűnnek: időhiány szerepe, internethasználat (infrastruktúra hiánya, digitális tudás hiánya), teljesíthetőség (túlságosan lehetetlennek látják a tanulók a feladatsorok teljesítését szabadidejükben - megjegyzem, csak szabadidőnkben nem is lehet. Aki mást mond, az nem szokott kikapcsolódni - másképpen, mint internethasználattal.) és az elvárások. Az elvárások az én személyes véleményem szerint, igen magasak. Ami nem lenne baj önmagában, sőt, egyfajta kihívást jelent, nincsenek unalmas pillanataink a konnekt csoportban, mindig van mit csinálni, sőt! És örülök abból a szempontból, hogy foglalkoznak velünk és foglalkoztatva vagyunk. Új dolgokat tanultam meg használni, olyanokat is, amiknek tényleg hasznát veszem (nem gondolom ugyanezt minden tantárgyamról...) az életben is. De nem tudok amellett elmenni, hogy az elvárások magasak. Értem én a tematikát, hogy azért kell két blog, hogy a másodikban a többiek már elolvasott blogjai alapján, akár más megvilágításból, véleményezzük az adott témát. Ez nem is baj, inkább az a baj, hogy ez meg az előző is minimum 12.000 karakter kell, hogy legyen. Azért az megjegyzendő, hogy ezt nem látom minden alkalommal mindenkinél, hogy ez szigorúan be lenne tartva... A 28 kommentet sem igazán értettem, miért pont 28? És miért pont 28 tweet? Ha ezt valaki tudja, miért mágikus ez a 28-as szám, kérem, hogy ossza meg velem is, mert nagyon kíváncsi vagyok rá! :)

Az előadásban elhangzott, hogy mikor önként lehetett jelentkezni inspirátori szerepre, érdekes módon, senki nem jelentkezett rá. Egy árva lélek sem. Ezek szerint, éppen elég ennyi elfoglaltság, az inspirátori szerep már olyan plusz tevékenységnek bizonyult volna, amit valószínűleg nem bírt volna el egy olyan hallgató sem, akinek a számítógépen és interneten kívül is van bármekkora élettere is... A Korrekt Konnekt is előkerült a webinárium során, az a konnektivista csoport mintájára létrehozott csoport a facebook oldalon, ami a konnektivista csoport munkáját, feladatait, vele szemben támasztott tanári elvárásait, és a tagok véleményét (panaszait) volt hivatott összegyűjteni és a tanár úr elé tárni. Azóta sem tudom, hogy ezzel most mi van? Majd félév végén fognak rá reagálni? Vagy tanulnak az esetből? Levonnak belőle valamilyen következtetést vagy tanulságot? Megfogadják a tanácsokat? Nem tudni. Azóta sem. A kurzus során adatösszesítő táblázatokat használunk, amelyeken nyomon követhetjük, hogy leellenőriztek-e már bennünket, hogy megkaptuk-e a hőn áhított "ok" feliratot a kis rubrikáinkba. Na ez az igazi Damoklész kardja... Ezt a táblázatozást, ami a munkánkat igyekszik követni, és mutatni, nyomasztónak és idegesítőnek érzem. Persze, jó, hogy van, hiszen valahogy ellenőrizni kell bennünket, de akkora nyomást érzek miatta a vállamon, hogy alig várom, hogy mindez lehulljon majd róla. Nem is beszélve arról, hogy már csupán csak egy hét van hátra a kurzusból, így egyre nagyobb szerephez is jut a nyomonkövető táblázat. Az is eszembe jutott, hogy ezáltal láthatjuk a többieket is, ki van lemaradva, így akár ez személyiségi jogokat is sérthet, ha látják a többiek, hogy az illető feladta, nem tudta teljesíteni azt, amit a társai igen. Ezzel az érzéssel még külön meg kell birkózniuk. Szandra előadásában említést tett a megfigyelők hadáról. Ők nem tagjai a konnekt csoportnak, de mégis megfigyelik a csoport működését, munkáját. Beleszólni, közbeavatkozni nem szoktak, de véleményük nekik is van. Ilyen Ilona is, az egyik csoporttársam, akit tiszteletbeli konnektivista csoporttaggá avanzsáltunk :) És néha sokkal jobban képben van a csoport munkájával, mint mondjuk én. Én támogatom, hogy ők is jelen vannak a csoportban, még ha láthatatlanul is, a vizsga esetén akár plusz pontot is jelenthet, és amellett jobban képbe kerülnek a kurzus céljával és lényegével. Arra azért kíváncsi lennék, hogy mi lett volna, ha senki nem jelentkezik a konnektivista kurzusba? Vagy ha mindenki lemorzsolódik? Persze, ehhez túl sokan indultunk, de mi van ha el sem indul? Mi értelme lett volna a kurzusnak?? Az utólagos pótlási lehetőségekről is szó volt a webinárium során, elvégre jellemző ránk a lemaradás, ez el is hangzott. Biztosan be van programozva az emberi génekbe a lemaradás, és a kétségbeesett kapálózás, hogy utolérjük saját magunkat :) Én legalábbis szoktam így érezni. És megmondom őszintén, igazságtalanságnak tartanám, ha nem lehetne pótolni. Persze, vannak behozhatatlan lemaradások is, de én speciel előző héthez képest vagyok  lemaradva, mindössze egy héttel, és tudom folytatni a munkát, csak nagyon feltornyosulnak a bepótolni valók. De ha összejönnek a dolgok az életben, sok munka, kötelező családlátogatások, gondok, bajok, egyéb, vagy csak elmegy kikapcsolódni egy hosszú hétvégére és kikapcsolja a digitális életét, máris hátrányokkal találja magát szemben. Amivel, ha nem birkózhatna meg, nem lenne túl igazságos.

Szandra saját tapasztalataiként említette az inspirátori szerep konta hallgató szerep összeütköztetését. Neki sem ment, saját bevallása szerint, hogy egyszerre legyen a csoport egyik inspirátora, és írja a kutatási munkáját és a szakdolgozatát. Többek között, ezért adtam fel én is a szakdolgozatom befejezését ebben a félévben. Így aztán tényleg nem lenne igazságos, ha még a kurzust sem tudnám kiváltani a blogolással és társaival :S Szandra kíváncsi volt arra, hogyan állnak hozzá a csoporttagok, mint inspirátor. Én önző okokból örülök neki, hogy neki sincs mindenre ideje, így van esélyem nekem is pótolni a munkáimat :) Már elnézést! :) Az új eszközök és alkalmazások használatát említette még az előadásában, amik valóban teljesültek, pláne az én szemszögemből. De ezt nem kezdem újra ecsetelni. És nála is gondot jelentett az időtényező. Néha úgy érzem, mindenkinél :) Elvégre emberek vagyunk.

A következő blogot már nagyon szerettem volna elkezdeni, mert sok-sok gondolat kavarog vele kapcsolatban a fejemben, de majd meglátjátok :) Előbb ezt kellett befejeznem ;)

Ja, és tudom, hogy nem épp pozitív felhangú az alábbi kép, de szerintem vicces, még ha igaz is :)

A nyílt oktatás és én

Szabadságot biztosít a tanulók számára az a tény, hogy saját maguk oszthatják be az idejüket. De én világ életemben hadilábon álltam az idővel, sosem tudtam jól beosztani! Mindig mindenre időt akartam szánni, és mindig kapkodás lett a vége. És ha állandó lemaradásban van az ember, elég nehéz tartani a lépést ahhoz, hogy ne csússzon el mindenen. Én általában a lényeget is nehezen szűröm ki tanulás során az elolvasandó könyvekből, általában majdnem minden fontos nekem :) Hogy is várhatnám el ezek után magamtól, hogy hatékonyan be tudjam osztani az időmet? 

Született egy név a csoportról: "a soha nem alvók" csoportja. És tényleg. Általában késő éjjel (már másnap) kerülök az ágyba, és csoda, hogy nem bírom beosztani a napomat, hogy minden fontos momentumra jusson elegendő idő? És ha most jönnék azokkal a kör e-mail-ekkel, amik arra hívják fel a figyelmet, hogy nem az a fontos, hol dolgozol, hol élsz, mennyi pénzt keresel, stb., hanem a család, barátok, szerelem, boldogság, olyan "kis" dolgok, amikről hajlamos az ember elfeledkezni. Hát, akkor hogyan osszam be az időmet úgy, hogy legyen időm a családra, a barátokra, a kikapcsolódásra, a házimunkára, a tanulásra, a blogokra, a kommentelésre, a tweet-ekre, a többiek blogjának olvasására, és mindezekből még fontossági sorrendet is tudjak készíteni, és ez alapján százalékos arányban felosztani a szabadidőmet? Mert ez ugyebár a szabadidőm. Amikor nem dolgozom, de nem is alszom. Hát, aki tudja ezt egyeztetni, le a kalappal előtte. Én csak nehézségek árán, de küzdök :)

Szóval, Szandra előadása. Én nem tudom, de nekem jobban tetszett, mint az eddigiek. És itt elnézést szeretnék kérni minden érintettől, akit megbántanék. A digitális tolltartós részt leszámítva, mert azzal elég sokat sikerült foglalkoznom, sőt, még regisztrálgattam is ide-oda, ez a kutatási összegzés tetszett a leginkább. Ha esetleg nincs ilyen kilátásban, javasolnék egy olyan tesztet is az érintetteknek (és ide magamat is beleszámolom), akik végig csinálták a 10 hetet, és utána hogyan látják az egészet, mennyire volt teljesíthető, mit éreztek közben, mennyit foglalkoztak vele, ez mennyit vett el a szabadidejükből, életükből, környezetük hogyan reagált a feladatra, stb. Szerintem, ebből is egy jó kis kutatás születne, bár, talán inkább szocio-jellegű lenne.

Adaptivitás. Alkalmazkodást jelent. Alkalmazkodást a túlélésért. És mennyire helytálló ez :) Ugyan nem háborúba mentünk, és nem is egy bányában dolgozunk, de a mentális megterhelés bizony komoly fizikai romlásban, fáradtságban tud megnyilvánulni. De muszáj (volt) alkalmazkodni, és felvenni a tempót. Nekünk sokat segített már az elején is, hogy egymást győzködtük a csoportban, hogy menni fog, kibírjuk, "csak" 10 hét, mi az nekünk? :) És bár, mindannyian várjuk már a végét (néha látom a facebook posztokból, hogy nemcsak én érzek így :D), azért még mindig tartjuk egymásban a lelket. Azt be kell vallanom, hogy két-három hét után az írás is gördülékenyebben ment, a témák is érdekesebbek lettek, de mikor volt egy hét kimaradásom, igencsak úsztam, mire mindezt bepótoltam. De remélem, megérte. Megérte alkalmazkodnom. Általában nem szokott problémám lenni az alkalmazkodással, de türelmetlen ember lévén, már várom a fellélegzést. Akár az éhező egy darab kenyeret, hogy stílszerű legyek :) De ugyanakkor, nemcsak a tanuló alkalmazkodni tudását takarja az adaptivitás, hanem pedagógia szemmel nézve, a pedagógusnak a tanulóhoz való alkalmazkodását is jelenti. Álljon a tanuló a középpontban. Hogy ez nálunk sikerült-e? Nem tudnám megítélni. Az adaptivitásra jellemző momentumok közül, úgy érzem, az együttműködés megvalósult, mert a csoporttal együttműködnek a tanár és az inspirátorok (mindig inspektorokat akarok írni, ami ugyebár ellenőröket jelent - vajon véletlen? :D), facilitátorok; a tanulói aktivitás, a lemorzsolódások után felfokozódott az én meglátásom szerint, bár, meg kell, hogy mondjam, én irigylem azon csoporttársaimat, akik annyira aktívak, hogy minden facebook bejelentkezés alkalmával látok tőlük egy-egy friss kommentet vagy bejegyzést vagy csak posztolást valamilyen érdekes eseményről, weboldalról. Változatos eszközök - szerintem, ezt is sikerült elérni, elvégre nem egy word dokumentumban kell egy házi dolgozatot írnunk, kinyomtatnunk, majd a tanszéken leadnunk :P De még csak nem is egy szimpla ppt-ről és egy prezentációról van szó, hanem kissé meg van bonyolítva, mondjuk úgy, meg van fűszerezve, és azért nekem ez újdonság számba ment (gondolom, ezzel nem vagyok egyedül). Ellenben hazudnék, ha azt mondanám, nem tartom izgalmasnak a blogolást. Csak ezek a határidő betartások, pótlások azok, amik kevésbé színessé varázsolják számomra a kurzust. Az alapvető ötlet viszont, el kell ismernem, formabontó és jobban rávesz arra, hogy valaminek utánanézzek, kutassak, jelen legyek lélekben is, nemcsak testben. Individualizált körülmények. Vagyis egyénre szabottak. Hát, ez szerintem kimerül annyiban, hogy magunk osztjuk be az időnket, az írói szabadságunk egy kissé korlátozva van, és előre meg volt határozva, hogy milyen programokat, alkalmazásokat fogunk használni, aki haladni akar a kurzussal, annak meg kell teremtenie ezekhez a feltételt. És nem, mobilinternetről nekem nem megy a Second Life, ezért kénytelen vagyok a munkahelyemen bent maradni hétfő esténként... A többit azért sikerült összehoznom ennél könnyebben és kevesebb áldozattal :) Tanári team-ek irányítják a tanítási folyamatot. Néha láthatatlan kezek, néha egész hangosan felszólaló emberek ezek a tanári team-tagok, az elején volt szükség rájuk leginkább, elindítani a folyamatot, megmutatni, hogy itt konnektivista munka folyik, kapcsolódjunk be, vitatkozzunk, olvassuk a többieket, vállaljuk a véleményünket. Ahogy a konnektivista munka beindult, a feladatuk is kevesebb lett, szerintem, de még mindig aktívan részt vesznek a folyamatban. A tanár urat kivéve, aki a csendes megfigyelő szerepét tölti be, ahogy írtam az előző blogbejegyzésemben (kíváncsi leszek a nagy végkifejletre, és hogy milyen következtetést fog levonni a csoport munkáját illetően).

És, hogy hogyan valósul meg az adaptivitás a tanulási-tanítás folyamatban? Szandra azt írja, a pedagógus szakmai hozzáértése elengedhetetlen. Én sem mondhattam volna szebben :) Az sem árt, ha a tudása tovább bővíthető, építhető, alakítható adott szakterületen, és hajlandó is a továbbképzésre, akár önmagától is. Tisztában kell lennie azzal, hogy nincsen olyan, hogy átlagos diák. Minden tanuló különböző, és egyéni tanulási sajátosságokkal is rendelkezik. Pont ezért, a tanár tanulási körülmények kialakításában való gyakorlottsága is nagyon fontos, hogy tudjon alkalmazkodni tanulói (akár egyedi) helyzetéhez. Törekednie kell arra, hogy a tanulói a tanítás-tanulás során kielégíthessék alapszükségleteiket a tanítás-tanulással kapcsolatosan.

Szó esett még a pedagógusi és hallgatói szerepekről, mennyire változtak meg az elmúlt években, a digitális eszközök terjedésének köszönhetően. A tanulóknál megjelent a multitasking kifejezés, vagyis, hogy egyszerre, egy időben hány infokommunikációs eszközön képesek jelen lenni, munkájukat segíteni, könnyíteni ezáltal. Nagyobb lett a tanulók részvétele a komolyabb döntéshozatalokban, a pedagógusok pedig segítő szándékkal fordulnak ezen helyzetben a tanulók mellé, és nem utolsó sorban, támogatják a kreatív hallgatói megnyilvánulásokat, kooperatív módszerekkel igyekeznek dolgozni, amibe magukat a tanulókat vonják be. Ezáltal a tanulóknak meghatározott szerepe lesz a tanulási folyamat alakulásában, aktív részvételüknek köszönhetően. A tanárokat tudatos óraszervezés és formatív értékelés jellemzi leginkább, a diákoknál pedig kimagasló az IKT-eszközök használata a tanulás során (ahogy bekezdés elején említettem, multitasking munkára képesek a tanulók). És mind a tanárokra, mind pedig a tanulókra erősen jellemző lesz a tartalommegosztás egymással. 

Mitől "nyitott" az oktatás? A nyílt vagy nyitott oktatás szabad hozzáférhetőséget jelent. Ez azért óriási ötlet, mert így azok számára is megteremtődik a tanulás lehetősége, akik korábban meg voltak ettől fosztva (és nem minden esetben ugyan, de papír is szerezhető a tanulás eredményéről, ha valakinek erre lenne szüksége). Az interneten létező nyílt oktatási formák közül hárommal is megismerkedhettünk: Open University of Catalania, Fern Universitat in Hagen és az egyetlen számomra is ismerős: Khan Academy. Ezekhez az oktatási célú tartalmakhoz a világon bárki hozzáférhet, méghozzá ingyenesen. Az már más kérdés, hogy hazánkban miért tudnak erről olyan kevesen, és miért nem használják többen, és miért csak nem olyan régen kezdték el magyarítani a Khan Academy oldalait, feladatait (Borek Andrásnak köszönhetően)? Mennyi igény lenne rá Magyarországon, hogy működjön egy hasonló oldal hazai kezdeményezésre? Nem átvett, lefordított, hanem kimondottan Magyarországra és a hazai oktatási követelményekre ráépülve? Én látnék ebben jövőt. Bár, nem olyan régen volt, hogy én érettségiztem (na azért nem tegnap), de mégis annyi minden változott ebben a nyolc évben, hogy döbbenet. Én idén ismerkedtem meg a Second Life fogalmával, mégis meséltek olyan általános és középiskolás gyerekekről, akik tanórán ennek segítségével tanulnak... Szóval, előbb vagy utóbb megveti hazánkban is a lábát a nyílt egyetem, és talán mélyebbre is süllyeszti majd a gyökereit. Ehhez elengedhetetlenné fog válni, hogy az ismert infokummunikációs eszközök elérhetőek legyenek, lehetőség szerint, minél több háztartásban, oktatási intézményben, és nem árt a nyitott gondolkodás sem. Szerintem, ez utóbbival van hazánkban a komolyabb gond, nem is feltétlenül az infrastruktúra hiányával. Sajnos :S A nyitott gondolkodás mellett szükség van a pedagógusi szemléletváltásra is, a pedagógusnak önmagának is tanulóvá kell válnia (elvégre a tanár is tanulhat újat a tanulótól), el kell szakadnia a hagyományos tudásátadó, magyarázó, számonkérő szereptől, nem lesz hiteles ugyanis a tanulók számára az a tanár, aki nem képviseli az általa hirdetett új eszményt.

A három felsorolt nyílt oktatási szervezet mellett most elmennék, nevük megemlítését elegendőnek ítélem meg, mert sokkal jobban foglalkoztatott Szandra kutatásának eredménye. A lényegük úgyis a bárki számára szabad hozzáférhetőség, a tanulás joga mindenki számára. A konnekt csoport azonban "Lehetőség a hallgatók számára, hogy saját maguk oszthassák be a tanulásra szánt idejüket, és megismerkedhessenek eddig nem használt IKT-eszközökkel." Valóban, saját magam oszthatom be a tanulásra szánt időmet, bár, levelező képzésen eddig is ezt csináltam :) Csak, valahogy jobban ment korábban :) És nem lebegett ennyire, ahogy korábban írtam, Damoklész kardjaként a fejem fölött ennyi határidő, ennyi "szolgálati közlemény" és plusz feladat. A felkészült tanuló nyugodt és kiegyensúlyozott. Én általában le vagyok maradva, és nem vagyok nyugodt. És nem jó nyugtalannak lenni :S És állandóan azon izgulni, vajon, megkapom-e az "ok"-émat vagy bepirosodik a kis négyzetem... Ezért most is versenyben vagyok az idővel.

És ha már idő, miért van az, hogy az elsődleges tényező, amit Szandra említ a kutatásában, miért nem tudják a kurzust vállalni a résztvevők konnektivista módon, az nem más, mint az idő tényező!!! Gondolom, senki nem lepődik meg ezen. Emiatt van a legnagyobb lemorzsolódási arány is, mert nem tudják a tanulók összeegyeztetni az életvitelükkel. Egy darabig lehet, de ha ezt kellene csinálnom még év végéig, hamarosan feladnám, mert kimerítő, és sok más dologra is kevésbé tudok emiatt koncentrálni. Például észrevettem magamon, hogy a munkámban nem tudok 100%-ot teljesíteni, és ez komolyan aggaszt. Megpróbálok mindenhol helyt állni, de ehelyett csak azt értem el, hogy mindenhol ott vagyok, de sehol sem teljesen. Ott is vagyok mindenhol meg nem is... "Magasabb szintű önismeret lehetősége: mik a korlátaim, mire vagyok képes, feladom-e, ha valami nem megy, képes vagyok-e önszabályozásra?" - írja Szandra. Hát, megismertem magamat, nem vagyon szuperhős, nem tudom mindenhol 100%-ot nyújtani, mert ha időben elkészülök a blogokkal, és még reagáltam is a társak bejegyzéseire, akkor nincsenek otthon vasalt ruhák. De, hát, valamit, valamiért. Hamarosan lesznek vasalt ruhák, és szeretnék egy saját blogot is indítani, kevésbé szakmai tartalommal :) Mik a korlátaim? Egyértelműen a rossz időbeosztás, de, amint írtam, ebben sosem voltam jó. Általában, úgy megy el az idő, hogy fogalmam sincs, mit csináltam (pl. lemegyek edzeni két órát, de a második óra utolsó 10 percében nézelődöm, hogy hát még lennie kellene félórámnak a futópadra, de még sincs már annyi) - a házunk valószínűleg egy időrabló, időelnyelő csakrára épülhetett :)))

Nna, nem lövöldözöm el az összes patronomat, van még egy bejegyzésem hátra :)

Távoktatás vagy konnektivizmus?

https://docs.google.com/presentation/pub?id=1FuAcHvTfUksjklMu9plqVnUmKCSviOYcBbsFE0-Ilkc&start=false&loop=false&delayms=3000#slide=id.p

Tanulói szerep és tanulói stratégiák távoktatási környezetben - Tanulásmódszertani segédlet célja, feladata és felépítése

https://docs.google.com/presentation/embed?id=1gM3pUab9-ZA44MF7icwJUBzZiTi10UtzADTzWc1ZJ0Q&start=false&loop=false&delayms=3000

https://docs.google.com/document/d/1WJbtljjiSfEw89BA8pFNdKkoYRkGuRIEx-SALVU4Vi8/edit