A szerdai webináriumot egy kicsit nehézkes volt követni, mert hol a hang állt le, hol a kép és a hang, hol pedig egyszer csak megjelent nálam a kijelzőn egy sör-reklám... :) Így aztán Second Life-on keresztül igyekeztem hallgatni az előadást, amit félig-meddig láthattam is :) A téma nagyon érdekes volt, és amennyit én láttam és hallottam belőle, figyelemfelkeltő és elgondolkodtató volt. Az esélyegyenlőségről vagy esélyegyenlőtlenségről beszélt Virányi Anita, az információs társadalom világában hogyan boldogulnak azok, akik eleve valamilyen hátránnyal indulnak az élet valamely vagy minden területén. Számtalan gondolat megfogalmazódott akkor a fejemben, remélem, ha nem is mindet, de a nagy részüket elő tudom hozni a bejegyzésemben.
Az első, ami eszembe jutott, hogy hányféle hátrányos helyzetről beszélhetünk, mitől lesz valaki egyáltalán hátrányos helyzetű? Testi vagy szellemi fogyatékossága miatt? Vagy hátrányos anyagi körülményei miatt? Esetleg kisebbségi hovatartozása miatt? Vagy vallási megkülönböztetése miatt? Nem is szeretném rangsorolni vagy összegyűjteni, a lényeg, hogy igen, vannak hazánkban, és a világban olyan emberek, akik köztünk élnek, de mégsem indulnak túl előnyös pozícióból az életük legtöbb területén.
A digitális esélyegyenlőségről már mentek viták és beszélgetések korábban a hozzászólások alkalmával. De főleg azokra tértünk ki, akiknek a mai világ digitális eszményeihez mérten jóval szegényesebb infrastruktúra jutott a számítástechnikai eszközöket, berendezéseket és az internetet illetően. És azon térségekre, ahol szükség lenne a felzárkóztatásra az információs tudás és a digitális technológia szempontjából is, de mégsem ez élvezik az elsődleges prioritást a nagy szegénység sújtotta településeken. A digitális esélyegyenlőség lényege, hogy igyekszik a társadalmi különbségeket csökkenteni, és a számítógép- és internethasználatba integrálni azon rétegeket is, akik hátrányos helyzetűek vagy kirekesztettek. És itt nemcsak azokról van szó, akiknek nincs számítógépe anyagi okok vagy ezen döntésük miatt. Itt hátrányos helyzetűek a testi és/vagy lelki fogyatékosok, a vallási és nemzeti kisebbségek, de vannak speciális csoportok is, mint például az idős emberek csoportja, akik hátrányos helyzetben vannak a számítógép használatot illetően.
Én sajnos, nem tudok arról nyilatkozni, hogy a hátrányos helyzetűek mennyiben kapnak más bánásmódot tőlük eltérő helyzetben lévő társaikhoz képest. Sosem volt mozgássérült, vagy diszgráfiás, vagy esetleg zsidó osztálytársam, de sajnos, el tudom képzelni, hogy társaik gúnyolódása és csúfolódása mellett tanáraiktól nem kapták meg a kellő odafigyelést, amit lehet, hogy nem ártott volna, más helyzetüknek köszönhetően. A webinárium során többször elhangzott a "digitális varázspálca" kifejezés, amitől a csodát remélik, olyan IKT eszközök gyűjtőneve, amelyek segíthet(né)nek a fogyatékkal élő személyeknek az információs társadalomba beilleszkedni. Mivel alapjában véve vizuális típus vagyok, rögtön megjelent a lelki szemeim előtt a Láthatatlan kiállításon tett látogatásom, ahol a kiállítás végeztével, egy terem csupa olyan kütyüvel volt tele, amiket vak és gyengén látó emberek részére fejlesztettek ki, hogy könnyebbé tegyék az életüket. Példaként, egy olyan mérlegre állhattunk rá, ami megméri a súlyunkat, de nincsen kijelzője, mert a vak emberek úgysem látják, ellenben bemondja, hogy hány kilót nyomunk éppen :) De volt ott sokkal több ehhez hasonló eszköz, később akartam ugyan megemlíteni, de majd visszautalok inkább rá, a "hangos számítógép" vagy "beszélő számítógép", amely felolvassa a képernyőn megjelenő dolgokat, honlapokat, ikonokat, vagy a levelet, amit éppen gépelünk. Ugyan nem jártam egy osztályba soha sem fogyatékkal élő emberrel, de az ismeretségi körömben vannak. És azt tapasztaltam, hogy a hagyományos iskolák helyett speciális oktatási intézményt választottak, ahol a tanárok tisztában vannak az ő helyzetükkel, és aszerint is foglalkoznak velük. Van egy barátnőm, akinek az édesanyja a Vakok Intézetében dolgozik tanárként. Ő mesélt a "másik oldalról", milyen a speciális bánásmódot igénylő emberekkel foglalkozni. A tanárnak egyesével kell foglalkoznia minden egyes diákjával, türelmesen, toleránsan, nem siettetve őket. Ez ugyan tanulható, de szerintem, nem alkalmas rá mindenki.
Hogy hogyan állnak a tanulótársak, osztálytársak, vagy a tanárok a hátrányos helyzetű tanulókhoz, erről is szó esett a webinárium során. A tanulói diverzitás, vagyis, hogy minden egyes tanuló egy egyéniség, mindenki különböző. Viszont, úgy érzem, hogy szoktak lenni a teljes csoporton belül még különbözőbb személyek, akikre az egyébként egymástól különböző tanulók is más szemmel néznek, és érzik, tudják, hogy az nem olyan, mint ők. Ilyenkor előfordul, hogy ki is lökik maguk közül az illetőt, akár nyíltan konfrontálódnak is vele. Például, ha egy gyereknek diszlexiás problémái vannak a beszéd és az olvasás terén, a tanára adhat a számára némileg több időt a tesztek megoldására, mint a többieknek. Az, hogy ez hogyan csapódik le a társak számára, az már egy másik dolog. Előfordulhat, hogy megszólják az illetőt: "ha baja van, minek tanul itt?", de az is lehet, hogy vannak annyira toleránsak és elfogadók a tanulótársak, hogy egyetértenek a tanár ezen döntésével. De a tanárnak lehet, hogy eszébe sem jut a megkülönböztetés pozitív formája ilyen tanulók esetében, hanem inkább igyekeznek úgy kezelni őket, mintha ugyanolyanok lennének, mint a többiek. Ez lehet jó szándék is, ha nem akarják, hogy a más helyzetű diákok ne érezzék magukat kirekesztettnek, vagy másnak, és társaik is velük egyenrangú felekként tekintsenek rájuk. Vagy csak egyszerűen elintézi annyival a tanár, hogy ő nem ért az ilyesmihez, nem kapott külön "kiképzést" abból, hogyan kellene bánnia a megváltozott helyzetű tanulókkal. Kicsinyes hozzáállásnak tartom, de előfordulhat, hogy a differenciálás eszközeinek köszönhetően, mégis előnyökhöz jutnak a hátrányos helyzetű személyek, talán egyesek szerint még jogtalanul is, és ezt nem nézik jó szemmel azok, akiknek nem jutott a kivételezésből. Ők azonos követelményeket és azonos feltételek biztosítását követelhetik minden tanulónak. Pedig nem vagyunk egyformák, akárhogy is nézzük. Nem egyformák az értelmi képességeink, nem fogunk fel egyszerre és ugyanolyan módon mindent, és ebben igenis van különbség tanuló és tanuló között, amihez ha lehetséges, a tanárnak és az oktatási módszereknek kellene alkalmazkodniuk.
Egészen más helyzetekről beszélünk, ha az egyik történetben egy kerekesszékes tanuló a főszereplő, míg a másikban egy roma fiatal. Máshogy fogunk hozzájuk állni, akarva-akaratlanul is. Míg a kerekesszékes tanuló segítségére sietnek többen is, csak hogy begurítsák őt az osztálytermébe, addig a roma fiatal esetében már sokkal kevésbé tudom elképzelni ezt a segítőkészséget. Persze, sztereotípiák meg minden, nem is szeretnék faji kérdésekbe belemenni, de valószínűleg így lenne, ahogy mondom. Mert, bár senki nem tehet arról kinek vagy minek született, a hátrányos helyzetűeken belül is csinálnak az emberek megkülönböztetést. Vagyis a diszkrimináció lehet pozitív és negatív is. Az előnyben részesítés, amely kompenzálja az illető fogyatékosságából adódó hátrányait, a többiek szemében lecsapódhat egyetértéssel és együttérzéssel is, de féltékenységet is szülhet. A digitális világban az esélyegyenlőség azt jelenti, hogy egyenlő eséllyel rendelkezik mindenki hozzáféréssel. Érdekességként megemlítették nekünk, hogy szerdán, a webinárium napján volt pont a digitális akadálymentesség világnapja (ma már minek nincsen világnapja? :D). Nem hinném, hogy véletlen egybeesésről lenne szó ;)
Nekem az is végtelenül szimpatikus, hogy manapság már látni a médiában fogyatékkal élő embereket is. Itt rögtön eszembe jut Weisz Fanni, aki siket létére híres modell, és olyan értékeket képvisel, amit kevesen az ő szakmájában. Az ő kezdeményezésére fogtak össze parlamenti képviselők az esélyegyenlőség megteremtéséért. Akit ez részletesebben is érdekelne, itt olvashat a kezdeményezésről bővebben. De világszerte hallani sok olyan emberről, akik fogyatékosságuk vagy hátrányos helyzetük mellett vagy éppen ellenére is, kampányolnak az esélyegyenlőségért, a diszkrimináció ellen, a társadalmi beilleszkedés érdekében.
Ha tanárként találkozik az ember a hátrányos helyzetű tanulóval, meg kell jegyezni, hogy létezik látható és nem látható fogyatékosság. A vak és gyengén látó emberek, a hallássérült személyek, az autizmussal élők, azok, akik némának születtek, vagy az értelmi fogyatékos emberek, mind-mind speciális szükségletekkel rendelkeznek, az oktatásuk speciális tudást, felkészültséget, türelmet, toleranciát és megértést igényel. Ami a furcsa az egészben, hogy meg kell kérdeznünk a speciális szükségletű tanulót, hogy mire lenne szüksége. Amivel, én úgy gondolom, hogy megsérthetem őt, ő ezt természetesnek veszi, és boldogan fogja fogadni a segítséget és törődést. Nem sajnálatra van szükségük, hanem arra, hogy egyenlő félként bánjanak velük is. Bár, szerintem, a legtöbben igyekeznek pozitívan diszkriminálni őket, és "egyenlőbben" bánni velük, mint másokkal. És nem a sajnálat jele, hanem a toleranciáé. Ők furcsamód, toleránsabbak embertársaikkal, mint azok, akik nem szenvednek hátrányos megkülönböztetésben életük során. És igyekeznek beilleszkedni a társadalomba, amennyire csak lehetséges, megfelelni a világ és a társadalom diktálta trendeknek.
És ha már társadalmi beilleszkedés, ez a célunk, és ez kell, hogy legyen a célja az oktatóknak és az oktatási rendszereknek, módszereknek is. A hátrányos helyzetű egyének integrálása és segítése az oktatásban és a digitális társadalomban való eligazodásban is egyaránt. Édesanyám egyik barátnőjének az idősebb fia mozgásszervi rendellenésséggel él néhány hónapos kora óta. Szellemileg teljesen ép, sőt, olyannyira, hogy egy saját szinkronstúdiót hozott létre, ahol színészek szinkronizálnak számítógépes játékokat. Erre mondom én, hogy csodálatra méltó. És valóban őszintén csodálom ezeket az embereket, akik a világunk szörnyűségei ellenére, a társadalmunk hasznos tagjai kívánnak lenni, és mindent meg is tesznek ennek érdekében. Teljes életet élnek, tanulnak, dolgoznak, szórakoznak, utaznak, úgy élnek, mint mi, többiek. És ha néha ez nehezükre esik is, nekünk meg kell könnyítenünk a dolgukat. És nemcsak tanárként vagy andragógusként, hanem mint egy másik ember, aki segít egyik embertársának.
Sokféleképpen lehet viszonyulni a hátrányos helyzetű emberekhez, de az oktatást (és az összes többi területet) illetően, csak rengeteg türelemmel a szívünkben lehetséges. Tudom, már sokszor elhangzott ez feljebb, de nem lehet elégszer hangsúlyozni. Hiszen, bármelyikünk kerülhet kiszolgáltatott helyzetbe, hogy a másik oldalra kerülünk, annak a szerepébe, aki fogadja a számára felajánlott segítséget. És ezen az oldalon is mérhetetlen nagy türelemre és toleranciára lenne szükségünk. Elfogadni a helyzetet, amibe kerültünk, megbékélni vele, és újragondolni az életünket, úgy gondolkodni, mint a nem hátrányos helyzetű emberek, szinte egy új életet kezdeni... Nem lehet könnyű, pont ezért érdemelnek nagy tiszteletet és odafigyelést. Az oktatásban is. Akár digitális eszközökkel segítve oktatásuk folyamatát.
Én sajnos, nem tudok arról nyilatkozni, hogy a hátrányos helyzetűek mennyiben kapnak más bánásmódot tőlük eltérő helyzetben lévő társaikhoz képest. Sosem volt mozgássérült, vagy diszgráfiás, vagy esetleg zsidó osztálytársam, de sajnos, el tudom képzelni, hogy társaik gúnyolódása és csúfolódása mellett tanáraiktól nem kapták meg a kellő odafigyelést, amit lehet, hogy nem ártott volna, más helyzetüknek köszönhetően. A webinárium során többször elhangzott a "digitális varázspálca" kifejezés, amitől a csodát remélik, olyan IKT eszközök gyűjtőneve, amelyek segíthet(né)nek a fogyatékkal élő személyeknek az információs társadalomba beilleszkedni. Mivel alapjában véve vizuális típus vagyok, rögtön megjelent a lelki szemeim előtt a Láthatatlan kiállításon tett látogatásom, ahol a kiállítás végeztével, egy terem csupa olyan kütyüvel volt tele, amiket vak és gyengén látó emberek részére fejlesztettek ki, hogy könnyebbé tegyék az életüket. Példaként, egy olyan mérlegre állhattunk rá, ami megméri a súlyunkat, de nincsen kijelzője, mert a vak emberek úgysem látják, ellenben bemondja, hogy hány kilót nyomunk éppen :) De volt ott sokkal több ehhez hasonló eszköz, később akartam ugyan megemlíteni, de majd visszautalok inkább rá, a "hangos számítógép" vagy "beszélő számítógép", amely felolvassa a képernyőn megjelenő dolgokat, honlapokat, ikonokat, vagy a levelet, amit éppen gépelünk. Ugyan nem jártam egy osztályba soha sem fogyatékkal élő emberrel, de az ismeretségi körömben vannak. És azt tapasztaltam, hogy a hagyományos iskolák helyett speciális oktatási intézményt választottak, ahol a tanárok tisztában vannak az ő helyzetükkel, és aszerint is foglalkoznak velük. Van egy barátnőm, akinek az édesanyja a Vakok Intézetében dolgozik tanárként. Ő mesélt a "másik oldalról", milyen a speciális bánásmódot igénylő emberekkel foglalkozni. A tanárnak egyesével kell foglalkoznia minden egyes diákjával, türelmesen, toleránsan, nem siettetve őket. Ez ugyan tanulható, de szerintem, nem alkalmas rá mindenki.
Hogy hogyan állnak a tanulótársak, osztálytársak, vagy a tanárok a hátrányos helyzetű tanulókhoz, erről is szó esett a webinárium során. A tanulói diverzitás, vagyis, hogy minden egyes tanuló egy egyéniség, mindenki különböző. Viszont, úgy érzem, hogy szoktak lenni a teljes csoporton belül még különbözőbb személyek, akikre az egyébként egymástól különböző tanulók is más szemmel néznek, és érzik, tudják, hogy az nem olyan, mint ők. Ilyenkor előfordul, hogy ki is lökik maguk közül az illetőt, akár nyíltan konfrontálódnak is vele. Például, ha egy gyereknek diszlexiás problémái vannak a beszéd és az olvasás terén, a tanára adhat a számára némileg több időt a tesztek megoldására, mint a többieknek. Az, hogy ez hogyan csapódik le a társak számára, az már egy másik dolog. Előfordulhat, hogy megszólják az illetőt: "ha baja van, minek tanul itt?", de az is lehet, hogy vannak annyira toleránsak és elfogadók a tanulótársak, hogy egyetértenek a tanár ezen döntésével. De a tanárnak lehet, hogy eszébe sem jut a megkülönböztetés pozitív formája ilyen tanulók esetében, hanem inkább igyekeznek úgy kezelni őket, mintha ugyanolyanok lennének, mint a többiek. Ez lehet jó szándék is, ha nem akarják, hogy a más helyzetű diákok ne érezzék magukat kirekesztettnek, vagy másnak, és társaik is velük egyenrangú felekként tekintsenek rájuk. Vagy csak egyszerűen elintézi annyival a tanár, hogy ő nem ért az ilyesmihez, nem kapott külön "kiképzést" abból, hogyan kellene bánnia a megváltozott helyzetű tanulókkal. Kicsinyes hozzáállásnak tartom, de előfordulhat, hogy a differenciálás eszközeinek köszönhetően, mégis előnyökhöz jutnak a hátrányos helyzetű személyek, talán egyesek szerint még jogtalanul is, és ezt nem nézik jó szemmel azok, akiknek nem jutott a kivételezésből. Ők azonos követelményeket és azonos feltételek biztosítását követelhetik minden tanulónak. Pedig nem vagyunk egyformák, akárhogy is nézzük. Nem egyformák az értelmi képességeink, nem fogunk fel egyszerre és ugyanolyan módon mindent, és ebben igenis van különbség tanuló és tanuló között, amihez ha lehetséges, a tanárnak és az oktatási módszereknek kellene alkalmazkodniuk.
Egészen más helyzetekről beszélünk, ha az egyik történetben egy kerekesszékes tanuló a főszereplő, míg a másikban egy roma fiatal. Máshogy fogunk hozzájuk állni, akarva-akaratlanul is. Míg a kerekesszékes tanuló segítségére sietnek többen is, csak hogy begurítsák őt az osztálytermébe, addig a roma fiatal esetében már sokkal kevésbé tudom elképzelni ezt a segítőkészséget. Persze, sztereotípiák meg minden, nem is szeretnék faji kérdésekbe belemenni, de valószínűleg így lenne, ahogy mondom. Mert, bár senki nem tehet arról kinek vagy minek született, a hátrányos helyzetűeken belül is csinálnak az emberek megkülönböztetést. Vagyis a diszkrimináció lehet pozitív és negatív is. Az előnyben részesítés, amely kompenzálja az illető fogyatékosságából adódó hátrányait, a többiek szemében lecsapódhat egyetértéssel és együttérzéssel is, de féltékenységet is szülhet. A digitális világban az esélyegyenlőség azt jelenti, hogy egyenlő eséllyel rendelkezik mindenki hozzáféréssel. Érdekességként megemlítették nekünk, hogy szerdán, a webinárium napján volt pont a digitális akadálymentesség világnapja (ma már minek nincsen világnapja? :D). Nem hinném, hogy véletlen egybeesésről lenne szó ;)
Nekem az is végtelenül szimpatikus, hogy manapság már látni a médiában fogyatékkal élő embereket is. Itt rögtön eszembe jut Weisz Fanni, aki siket létére híres modell, és olyan értékeket képvisel, amit kevesen az ő szakmájában. Az ő kezdeményezésére fogtak össze parlamenti képviselők az esélyegyenlőség megteremtéséért. Akit ez részletesebben is érdekelne, itt olvashat a kezdeményezésről bővebben. De világszerte hallani sok olyan emberről, akik fogyatékosságuk vagy hátrányos helyzetük mellett vagy éppen ellenére is, kampányolnak az esélyegyenlőségért, a diszkrimináció ellen, a társadalmi beilleszkedés érdekében.
Ha tanárként találkozik az ember a hátrányos helyzetű tanulóval, meg kell jegyezni, hogy létezik látható és nem látható fogyatékosság. A vak és gyengén látó emberek, a hallássérült személyek, az autizmussal élők, azok, akik némának születtek, vagy az értelmi fogyatékos emberek, mind-mind speciális szükségletekkel rendelkeznek, az oktatásuk speciális tudást, felkészültséget, türelmet, toleranciát és megértést igényel. Ami a furcsa az egészben, hogy meg kell kérdeznünk a speciális szükségletű tanulót, hogy mire lenne szüksége. Amivel, én úgy gondolom, hogy megsérthetem őt, ő ezt természetesnek veszi, és boldogan fogja fogadni a segítséget és törődést. Nem sajnálatra van szükségük, hanem arra, hogy egyenlő félként bánjanak velük is. Bár, szerintem, a legtöbben igyekeznek pozitívan diszkriminálni őket, és "egyenlőbben" bánni velük, mint másokkal. És nem a sajnálat jele, hanem a toleranciáé. Ők furcsamód, toleránsabbak embertársaikkal, mint azok, akik nem szenvednek hátrányos megkülönböztetésben életük során. És igyekeznek beilleszkedni a társadalomba, amennyire csak lehetséges, megfelelni a világ és a társadalom diktálta trendeknek.
És ha már társadalmi beilleszkedés, ez a célunk, és ez kell, hogy legyen a célja az oktatóknak és az oktatási rendszereknek, módszereknek is. A hátrányos helyzetű egyének integrálása és segítése az oktatásban és a digitális társadalomban való eligazodásban is egyaránt. Édesanyám egyik barátnőjének az idősebb fia mozgásszervi rendellenésséggel él néhány hónapos kora óta. Szellemileg teljesen ép, sőt, olyannyira, hogy egy saját szinkronstúdiót hozott létre, ahol színészek szinkronizálnak számítógépes játékokat. Erre mondom én, hogy csodálatra méltó. És valóban őszintén csodálom ezeket az embereket, akik a világunk szörnyűségei ellenére, a társadalmunk hasznos tagjai kívánnak lenni, és mindent meg is tesznek ennek érdekében. Teljes életet élnek, tanulnak, dolgoznak, szórakoznak, utaznak, úgy élnek, mint mi, többiek. És ha néha ez nehezükre esik is, nekünk meg kell könnyítenünk a dolgukat. És nemcsak tanárként vagy andragógusként, hanem mint egy másik ember, aki segít egyik embertársának.
Sokféleképpen lehet viszonyulni a hátrányos helyzetű emberekhez, de az oktatást (és az összes többi területet) illetően, csak rengeteg türelemmel a szívünkben lehetséges. Tudom, már sokszor elhangzott ez feljebb, de nem lehet elégszer hangsúlyozni. Hiszen, bármelyikünk kerülhet kiszolgáltatott helyzetbe, hogy a másik oldalra kerülünk, annak a szerepébe, aki fogadja a számára felajánlott segítséget. És ezen az oldalon is mérhetetlen nagy türelemre és toleranciára lenne szükségünk. Elfogadni a helyzetet, amibe kerültünk, megbékélni vele, és újragondolni az életünket, úgy gondolkodni, mint a nem hátrányos helyzetű emberek, szinte egy új életet kezdeni... Nem lehet könnyű, pont ezért érdemelnek nagy tiszteletet és odafigyelést. Az oktatásban is. Akár digitális eszközökkel segítve oktatásuk folyamatát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése