Nagyon örülök, hogy sikerült eljutnom idáig, az utolsó bejegyzésem ez információtudomány és média tantárgyból. Egyáltalán nem volt rossz a 10 hetes feladat, de azért senki sem fog ellenkezni velem, ha azt mondom, megterhelő volt. És majd még csak most következik a vizsgaidőszak... :) Sok érdekes, és számomra kevésbé érdekes témát is feszegettünk a 10 hét alatt, a legjobban az utolsók nyerték el a tetszésemet, illetve a digitális tolltartó és a konnektivizmusról szóló összeállítás. Az, hogy néha jelentkezett nálam egy kis lemaradás, annak tudható be, hogy van egy munkahelyem, családom, háztartásom, barátaim és egyéb elfoglaltságaim. De mindvégig igyekeztem eleget tenni a választott kötelességemnek, és a hosszabb szünetekben azon voltam, hogy minden létező hiányosságomat pótoljam a témaheteket illetően. A blog része volt a kedvencem, mert imádok írni, és információtudományból megengedett volt a saját vélemény, egyéni látásmód, megfűszerezve mindezt a saját stílusommal, így talán nem árulok el akkora titkot, de jobban szerettem ebből a tárgyból blogolni, mint virtuális távoktatásból. Jó kis viták, beszélgetések alakultak ki, de meg kell, hogy mondjam, én nem szeretek olyanokkal vitába szállni, akikről tudom, hogy nálamnál sokkal kompetensebbek a témában. Ezt nézzétek el nekem, én tiszteletben tartom a tudást, a tapasztalatot, de azért véleményem nekem is van mindenről. És meg is osztottam ezt másokkal, de ölre nem akartam senkivel sem menni, mert nem egymás meggyőzéséről kell a kurzusnak szólnia, hanem a más látószögekből való megvizsgálásnak az egyes témákról. Ahány ember, annyi vélemény, és néha olyan érdekes témákat feszegettek/feszegettünk, hogy egy idő után én is elkezdtem élvezni a (logikus) érvelés művészetét :) A twittert a továbbiakban is szándékomban áll használni, a kurzus végeztével is. Csatlakoztam követőként néhány lakberendezési oldalhoz, szakmai tekintélyekhez (pl. Kulcsár Zsolt, Virányi Anita), iskolákhoz, (sőt, még Alexander McQueen oldalához is, de ezt csak zárójelben jegyeztem meg :D), így, most már tét nélkül, de továbbra is nyomon követem az eseményeket :) Hogy mennyire volt mindez hasznos, arról tudok már most is nyilatkozni, a kurzus révén regisztráltam a moly.hu honlapra, amit a szakdolgozatomban is fel tudok használni (olvasásszociológia témakörben írok). De megtanultam blogolni, twittert és ustream-et használni (ez utóbbival még szenvedek egy cseppet), regisztráltam a LinkedIn-re, ahol már ismerőseim is vannak, megtanultam google dokumentumokat használni és szerkeszteni, és talán mondhatom, hogy a szakmai tudnivalókat hatékonyabban el tudtam sajátítani így, hogy én is résztvevője vagyok/voltam a kurzusnak.
És most a második bejegyzésem az esélyegyenlőség/esélyegyenlőtlenség témakörében.
A Szociális és Munkaügyi Minisztérium honlapján keresgéltem, hátha találok valamit a hazai adatokról a megváltozott munkaképességű személyeket illetően. Hát, sajnos ezen a lapon semmi kézzelfoghatót nem találtam, ellenben, van fenn egy tanulmány, amely Függelék néven szerepel, és európai államokat hasonlítanak össze benne az alapján, hogyan definiálják a fogyatékosságot. A tanulmányban foglalkoznak a munkaképtelenség felmérésének módszereivel, megállapításával, továbbá olyan definíciókat határoznak meg az egyes államokban, amelyek a mindennapos tevékenységek támogatására és a független életvitel előmozdítására vonatkoznak. Sajnos, Magyarország nem vett részt a felmérésben, de érdemes elolvasni, hogy az egyes országokban hogyan állnak a megváltozott munkakörülményekkel rendelkező emberekhez.
Tanárként (bár, nem vagyok az, de próbálom szakmai szemmel nézni a hátrányos helyzetű tanulókkal való foglalkozást, oktatást), a kérdés, hogy vajon speciális tudás vagy inkább ehhez kapcsolódó attitűd szükségeltetik, hogy eredményes legyen a hátrányos helyzetű vagy fogyatékkal élő tanuló oktatása? Az előző bejegyzésemben nem győztem hangsúlyozni a tolerancia és a türelem fogalmakat. Azonban a társaim blogjait olvasgatva, rádöbbentem, hogy az empátia maradt ki a felsorolásomból. Akinek nem elég fejlett a szociális érzékenysége, vagy nem is képes tovább fejleszteni, elgondolkodni, hogy másképp is lehet élni, annak nem való ez a pálya, szerintem. Fontos, hogy a tanár felkészült legyen, a tananyagot, tartalmat olyan módon közvetítse tanulói felé, hogy az befogadóképes legyen (vakok számára breille írással, hangos billentyűzettel; siketek és nagyothallók számára szembefordulva, talán artikulálva beszélni, hogy olvashassanak a szájáról; testi fogyatékosoknál meggyőződni arról, hogy tudják-e rögzíteni valamilyen módon az elhangzottakat, vagy a tesztet más módon töltsék ki, mint a többiek; diszlexiások, diszgráfiások, stb. esetében odafigyelni az illetőre, több időt hagyni egy-egy tesztre számukra; faji és vallási ügyekről elbeszélgetni a diákokkal, ki hogy gondolkodik, mi lenne a "helyes" hozzáállás, stb.), megválogatva a módszereket és eszközöket adott szituációhoz, adott fogyatékosság kezeléséhez. A végtelen türelme, toleranciája és empátiája mellett nyitottnak és befogadónak (és elfogadónak - e nélkül nem megy) kell lennie a tanárnak, aki rugalmas hozzáállással képes kezelni a felmerülő problémákat, ha kell gyorsan és szakszerűen reagálni rájuk. A tudást és az attitűdöt nem lehet elválasztani egymástól, mert akármelyik hiányzik is, az nem fog hatékony pedagógusi szerepet eredményezni.
Szemezgetnék egy kicsit a csoporttársak blogbejegyzéseiből is:
Vicze Gabi írja azt, hogy a tanárnak nemcsak a jó tanulókkal kell foglalkoznia, hanem a problémás gyerekekkel is, akik viselkedésüket vagy képességeiket illetően problémákkal küszködnek. Igen, ahogy a házasságkötésnél is elhangzik: "Jóban-rosszban". Így a jó tanulók mellett, tanárként, a mi felelősségünk a gyengébb tanulók, deviáns viselkedésűek előmenetele is. A tanárnak pedig meg kell küzdenie a feladattal, ha kell, akkor továbbképzésre járni, milyen módszerekkel lehet az ilyen gyerekekkel a tanulást megszerettetni, hogyan lehet rájuk hatni, eredményt elérni, és a tanárnak majd az lesz az igazi elismerés, ha a "rossz gyerek" elkezd érdeklődni az órán a téma iránt, bekapcsolódik a feladatokba, figyel, és az eredményei is látványosan javulnak.
R.-né Radócz Tündi írt arról, hogy honnan tudjuk, mi a jó a fogyatékkal élőknek. Na igen, honnan? Ehhez hozzá is szóltam a közös lapon, hogy egy olyan tanulónál (vagy dolgozónál), aki szellemileg ép, természetesen, könnyen ki tudja magát fejezni, hogy hogy érzi magát. De egy szellemileg sérült ember esetében már nagyon kell figyelnünk a jelekre, rezdülésekre. Természetesen, mint minden emberi lény, ők is bocsátanak ki impulzusokat, amik alapján megállapíthatjuk, hogy hogyan érzik magukat az adott közegben, hogyan birkóznak meg a kapott feladattal. Az autista embereket említettem meg, hogy az ő esetükben ellenben nem tudnám eldönteni én sem, hogy mit éreznek.
Sörös Barbara blogjában olvastam a következőt: "Az első gondolat, amit észre lehet venni a fogyatékos emberek láttán, az a sajnálat megjelenése az arcokon. Gyakori a „szegény!” hozzáfűznivaló is. Annak a „szegény” fogyatékos személynek lehet, hogy boldogabb élete van, mint az átlag magyar embernek. A fogyatékkal élő emberek körében nagyon ritkán lehet látni szomorú tekintetet." - én sajnos ismerek olyan fogyatékkal élő személyt, aki nem tudja elfogadni a helyzetét, de igyekszik ezen felülemelkedni, és amikor ez sikerül neki, hihetetlen dolgokat tud alkotni :) Azonban, ők ismerik az élet kevésbé napos oldalát is, így azt hiszem, minden napért hálásak - talán ezért látni köztük kevesebb gondterhes arcot :)
Bodó Peti írja a következőket: "Sajnos hazánk lakossága meglehetősen előítéletes sok témában. Így van ez a fogyatékkal élők terén is. Hányszor hallottam már, gyermekkoromban is, de manapság is előfordul, hogy “mindenki maradjon a kaptafánál”, azaz hogyan gondolja egy vak, vagy más sérült ember, hogy egyetemre járjon, hiszen úgysem fogja tudni elsajátítani a tananyagot." - én nem élek álomvilágban, de ezt egy kis túlzásnak éreztem. Ilyen gondolatokat csak primitív emberek önthettek szavakba. Persze, tudom, előítéletek meg minden, de a fogyatékkal élők jóval kevesebb előítélettel találkoznak szerintem, életük során, mint mondjuk egy roma ember. Mert nemcsak a fogyatékkal élők szenvedhetnek hátrányt bármiben is, hanem a diszkrimináció bármelyik áldozata is (pl. romák, zsidók, nők, idős emberek, stb.), csak a téma feldolgozása teljesen elment, szerintem a fogyatékkal élők felé. Ami nem baj, hiszen beszélnünk kell róla, foglalkoznunk kell a dologgal. Amúgy, szándékosan írom le inkább mindig a hosszabb, "fogyatékkal élő" kifejezést a "fogyatékos" kifejezés helyett. Számomra ez is ledegradáló... (ez már nem Petinek szólt, csak hozzátettem!)
Vargyas Bálint felhozott egy példát arra, hogy mi van akkor, ha az orvos maga is fogyatékkal élő, például kerekesszékben ül, és vizsgálja és gyógyítja betegeit. Vajon létezik ilyen? A példa szerintem is nagyon érdekes. Kíváncsi vagyok, hogy létezik-e ilyen (bár, ha ilyen lenne, a Fókuszban már bemutatták volna, szerintem...) példa. Azonban, nekem volt egy olyan történelem tanárom általános iskolában, akinél olyan mozgásszervi betegséget diagnosztizáltak, hogy le kellett (volna) százalékolni a munkavégzést illetően. Azonban az iskolánk vállalta azt, hogy oda-vissza megoldják a szállítását, és hetente csak három napot kellett bejönnie tanítania. Gondolom, azért sok múlott azon, hogy jó tanár volt, nagyon szerették a diákok és a tanárok egyaránt. Nem tudom, hogy most is ott van-e még, mert jó pár évvel ezelőtt történt, de nagyon jó látni, hogy létezik ilyen hozzáállás. Arra azért én is kíváncsi lennék, hogy egy testi fogyatékkal élő ember számára, aki szellemileg teljesen ép, mennyire figyelnek oda más munkahelyek, hogy megkönnyítsék az ő bejutását a munkahelyére, és a munkahelyén való közlekedését. Ha csak arra gondolok, hogy hány metróaluljárónál nincs még kiépítve a kerekesszékeseket segítő szerkezet, akkor hiába van a mozgásában korlátozott embernek olyan munkahelye, ahol kiválóan közlekedhet kerekesszékkel, ha a munkahelyére nem tud bejutni tömegközlekedési eszközökkel :(
Weszely Orsi blogjában olvastam a következőt: "A fogyatékos emberekkel kapcsolatban hajlamosak vagyunk egyrészt homogén csoportnak tekinteni őket, másrészt úgy gondolni, hogy tudjuk, hogy nekik mi a legjobb, mert esetleg saját magunkból indulunk ki (ami már ott tévedés, hogy senki nem tudja reálisan egy másik ember helyzetébe képzelni magát) és valamilyen paternalista szemlélet alapján szentimentális elképzeléseink, érzéseink vannak, vagy arra gondolunk naivan, hogy ők bizony ezt vagy azt biztosan nem tudják véghezvinni." - az utóbbi részhez szerettem volna hozzászólni, én találkoztam egyszer egy családdal, ahol az egyik gyerek, egy 14 éves fiú, fogyatékkal élő volt. Születési rendellenessége szerint, csonka karokkal született, amikkel nem tudott fogni. Ennek ellenére, a szülei szerint, nem volt olyan dolog, amit nem tudott volna megcsinálni - sajnálat és együttérzés ébredt bennem is, és tehetetlenséget éreztem, hogyan tudnék segíteni. De a fiúnak erre nincsen szüksége, még a cipőjét is saját maga köti...
Orovecz Melinda bejegyzése is nagyon színvonalas és személyes hangvételű volt. Készített egy besorolást, ahol leírja, hányféle besorolást tud elképzelni az emberekről, akik fogyatékkal élő személlyel találkoznak:
"(1) Tulajdonképpen semmibe veszik, elfordítják a tekintetüket (vagy előbb jól megbámulják), és nem is törődnek többet vele. (Amit nem látok az nincs is?...No komment!)
(2) Egy problémaként azonosítják a fogyatékkal élő személyt, aki csak gondot, fáradságot, többletmunkát fog számukra jelenteni (azt meg nem szeretik az emberek… No komment!)
(3) Ők szerintem azok, akik az embert látják meg. Nem azt nézik, hogy az illető látássérült, autista, vagy épp kommunikációs zavart mutató személy vagy bármilyen más fogyatékossággal bír, nem a betegséget, a testi és szellemi tüneteket keresik. Hanem humánusan, segítőkészen fordulnak az ember felé."
Annyiban kiegészíteném a felsorolás 3. pontját, hogy lenne a) és b) alpontja. Az egyik, aki segít, a másik, aki nem tudja, mit tehetne (pontosan), így bármennyire is szeretne, nem segít. Sajnos, jártam már az utóbbi módon, és elszégyelltem magam miatta. Így, amikor csak tehetem és módomban áll, az a) változatot választom :)
A végére egészen belejöttem, kár, hogy nem volt erre több időm. A lényeg, jól (is) éreztem magam a konnektivista kurzus során, köszönöm Mindnekinek az élményt, és (további) jó munkát kívánok Nektek/Önöknek a jövőben! :)
Sörös Barbara blogjában olvastam a következőt: "Az első gondolat, amit észre lehet venni a fogyatékos emberek láttán, az a sajnálat megjelenése az arcokon. Gyakori a „szegény!” hozzáfűznivaló is. Annak a „szegény” fogyatékos személynek lehet, hogy boldogabb élete van, mint az átlag magyar embernek. A fogyatékkal élő emberek körében nagyon ritkán lehet látni szomorú tekintetet." - én sajnos ismerek olyan fogyatékkal élő személyt, aki nem tudja elfogadni a helyzetét, de igyekszik ezen felülemelkedni, és amikor ez sikerül neki, hihetetlen dolgokat tud alkotni :) Azonban, ők ismerik az élet kevésbé napos oldalát is, így azt hiszem, minden napért hálásak - talán ezért látni köztük kevesebb gondterhes arcot :)
Bodó Peti írja a következőket: "Sajnos hazánk lakossága meglehetősen előítéletes sok témában. Így van ez a fogyatékkal élők terén is. Hányszor hallottam már, gyermekkoromban is, de manapság is előfordul, hogy “mindenki maradjon a kaptafánál”, azaz hogyan gondolja egy vak, vagy más sérült ember, hogy egyetemre járjon, hiszen úgysem fogja tudni elsajátítani a tananyagot." - én nem élek álomvilágban, de ezt egy kis túlzásnak éreztem. Ilyen gondolatokat csak primitív emberek önthettek szavakba. Persze, tudom, előítéletek meg minden, de a fogyatékkal élők jóval kevesebb előítélettel találkoznak szerintem, életük során, mint mondjuk egy roma ember. Mert nemcsak a fogyatékkal élők szenvedhetnek hátrányt bármiben is, hanem a diszkrimináció bármelyik áldozata is (pl. romák, zsidók, nők, idős emberek, stb.), csak a téma feldolgozása teljesen elment, szerintem a fogyatékkal élők felé. Ami nem baj, hiszen beszélnünk kell róla, foglalkoznunk kell a dologgal. Amúgy, szándékosan írom le inkább mindig a hosszabb, "fogyatékkal élő" kifejezést a "fogyatékos" kifejezés helyett. Számomra ez is ledegradáló... (ez már nem Petinek szólt, csak hozzátettem!)
Vargyas Bálint felhozott egy példát arra, hogy mi van akkor, ha az orvos maga is fogyatékkal élő, például kerekesszékben ül, és vizsgálja és gyógyítja betegeit. Vajon létezik ilyen? A példa szerintem is nagyon érdekes. Kíváncsi vagyok, hogy létezik-e ilyen (bár, ha ilyen lenne, a Fókuszban már bemutatták volna, szerintem...) példa. Azonban, nekem volt egy olyan történelem tanárom általános iskolában, akinél olyan mozgásszervi betegséget diagnosztizáltak, hogy le kellett (volna) százalékolni a munkavégzést illetően. Azonban az iskolánk vállalta azt, hogy oda-vissza megoldják a szállítását, és hetente csak három napot kellett bejönnie tanítania. Gondolom, azért sok múlott azon, hogy jó tanár volt, nagyon szerették a diákok és a tanárok egyaránt. Nem tudom, hogy most is ott van-e még, mert jó pár évvel ezelőtt történt, de nagyon jó látni, hogy létezik ilyen hozzáállás. Arra azért én is kíváncsi lennék, hogy egy testi fogyatékkal élő ember számára, aki szellemileg teljesen ép, mennyire figyelnek oda más munkahelyek, hogy megkönnyítsék az ő bejutását a munkahelyére, és a munkahelyén való közlekedését. Ha csak arra gondolok, hogy hány metróaluljárónál nincs még kiépítve a kerekesszékeseket segítő szerkezet, akkor hiába van a mozgásában korlátozott embernek olyan munkahelye, ahol kiválóan közlekedhet kerekesszékkel, ha a munkahelyére nem tud bejutni tömegközlekedési eszközökkel :(
Weszely Orsi blogjában olvastam a következőt: "A fogyatékos emberekkel kapcsolatban hajlamosak vagyunk egyrészt homogén csoportnak tekinteni őket, másrészt úgy gondolni, hogy tudjuk, hogy nekik mi a legjobb, mert esetleg saját magunkból indulunk ki (ami már ott tévedés, hogy senki nem tudja reálisan egy másik ember helyzetébe képzelni magát) és valamilyen paternalista szemlélet alapján szentimentális elképzeléseink, érzéseink vannak, vagy arra gondolunk naivan, hogy ők bizony ezt vagy azt biztosan nem tudják véghezvinni." - az utóbbi részhez szerettem volna hozzászólni, én találkoztam egyszer egy családdal, ahol az egyik gyerek, egy 14 éves fiú, fogyatékkal élő volt. Születési rendellenessége szerint, csonka karokkal született, amikkel nem tudott fogni. Ennek ellenére, a szülei szerint, nem volt olyan dolog, amit nem tudott volna megcsinálni - sajnálat és együttérzés ébredt bennem is, és tehetetlenséget éreztem, hogyan tudnék segíteni. De a fiúnak erre nincsen szüksége, még a cipőjét is saját maga köti...
Orovecz Melinda bejegyzése is nagyon színvonalas és személyes hangvételű volt. Készített egy besorolást, ahol leírja, hányféle besorolást tud elképzelni az emberekről, akik fogyatékkal élő személlyel találkoznak:
"(1) Tulajdonképpen semmibe veszik, elfordítják a tekintetüket (vagy előbb jól megbámulják), és nem is törődnek többet vele. (Amit nem látok az nincs is?...No komment!)
(2) Egy problémaként azonosítják a fogyatékkal élő személyt, aki csak gondot, fáradságot, többletmunkát fog számukra jelenteni (azt meg nem szeretik az emberek… No komment!)
(3) Ők szerintem azok, akik az embert látják meg. Nem azt nézik, hogy az illető látássérült, autista, vagy épp kommunikációs zavart mutató személy vagy bármilyen más fogyatékossággal bír, nem a betegséget, a testi és szellemi tüneteket keresik. Hanem humánusan, segítőkészen fordulnak az ember felé."
Annyiban kiegészíteném a felsorolás 3. pontját, hogy lenne a) és b) alpontja. Az egyik, aki segít, a másik, aki nem tudja, mit tehetne (pontosan), így bármennyire is szeretne, nem segít. Sajnos, jártam már az utóbbi módon, és elszégyelltem magam miatta. Így, amikor csak tehetem és módomban áll, az a) változatot választom :)
A végére egészen belejöttem, kár, hogy nem volt erre több időm. A lényeg, jól (is) éreztem magam a konnektivista kurzus során, köszönöm Mindnekinek az élményt, és (további) jó munkát kívánok Nektek/Önöknek a jövőben! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése